Ki ne mondhatná el magáról, hogy látta a Keresztapát (minimum az első részt), a Száll a kakukk fészkére, az Utolsó mohikán, valamint a Schindler listája című filmeket. Aki ezzel nem büszkélkedhet, javaslom húzza meg magát, amíg nem pótolta hiányos filmkultúráját.
Sajnos kevesen tudják (és ez nagyon meglepő), hogy mindegyik frenetikus mozinak megvan a a maga regénye. Egy kedves csoporttársam bogarat ültethetett a fülembe a Keresztapa olvasásakor, így tudat alatt még két híres film eredetijét elolvastam. Nem rabolnám az időt azzal, hogy leírjam mindenről a véleményemet, ezt a postot is inkább összehasonlításnak szánom, ám most nem egyazon témában írt regények közt, hanem az emberi (remélhetőleg minél színesebb) fantázia és a filmvászon között.
Talán már leírtam, hogy a Keresztapa I. nem nyerte el a tetszésemet. Nem mintha nem lett volna jó, de a regény után kicsit lehangoló volt. Olyan olvasó vagyok, aki nem az író leírásai alapján képzeli el hőseit, hanem a történet során kialakít magában egy összbenyomást. Ez lehet, hogy nagy hibám, hiszen így nagyokat csalódok, ha olyan helyzetbe kerülök, mint ennek a filmnek és könyvnek az esetében is. Két szereplővel voltam megelégedve, akik hozták azt a képzetet, hogy ők keltek életre lelki szemeim előtt. Marlon Brando ugyebár tagadhatatlanul keresztapa fazon, ezt senki nem vitatja el tőle. Attól függetlenül, hogy nagyon szeretem Al Pacinot, megütköztem rajta, hogy fiatal Michael-ként egyáltalán nem hozta a megszokott Al bácsi figurát. Michael számomra egy komoly fiatal férfi, nem egy nyikhaj, aki eltörpül a kockahátú Diane Keaton mellett ( még akkor is, ha a kilométeres válltömését nem számoljuk). Sonny sem volt az igazi. Persze lehet, hogy ha előbb látom a filmet, mint olvasom a könyvet az én véleményem is más volna, maradéktalanul átadnám magam a kultusznak, de azt hiszem szerencsém van, hogy előbb olvastam.
Az utolsó mohikánt még gyerekként olvastam el. Egyszerűen imádtam. Indiánok, szerelem, halál, cselszövés, ki ne élvezné. A filmet is akkortájt láthattam először, emlékszem, szerelmes lettem a kissé kancsal Daniel Day Lewis-ba, majd gyorsan váltottam az Uncast alakító Eric Schweig-re : ) Lenyűgözött a gyönyörű táj és a kellemesen mély, férfias magyar hangok. Könyvek olvasásakor sajonos nem kedvelem annyira a tájra vonatkozó részeket, persze azért nem lapozom át, min egyes ismerőseim, de kissé hiányos botanikai ismereteim miatt csak a hangulatra hagyatkozom. Ebben az esetben tehát jobban kedveltem és kedvelem mai napig a filmet, mert azt a látványt semmi az ég világon nem tudja jobban visszaadni (legfeljebb ha személyesen átélem). Talán az is hozzájárul mindehhez, hogy a könyvben kissé klisészerűnek éreztem a párbeszédeket, túl "indiánkönyves" volt. Természetesen fenntartom a jogot arra,hogy ha a mai fejemmel olvasnám, ez már meg se kottyanna és akár változhatna is a véleményem.
A Keresztapa után a Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényét kezdtem olvasni, azzal a szilárd elhatározással, hogy most már akkor is elolvasom, ha belefájdul is a fejem. (Tudni illik nálunk úgy működik a család női ága, hogy amit nagymamám gyerekkorában olvasott, azt olvasta anyukám is és ez rám vonatkozik, nagyjából azokat a könyveket olvastam a tinédzser koromban, amit anyu is és amit mások általában későbbre hagynak, mikorra benő a fejük lánya. Szóval miközben a kortársaim vámpíros és démonos könyveket olvastak, én a hatnapos háborúban harcoltam Wouk valamelyik könyvében.) Hála az égnek elég érettnek bizonyultam (lassan 21 évesen illik is), hogy most tovább jussak a négerek uralta folyosón a Főnökkel. Kicsit nehezebb volt olvasni, mint amire számítottam, kb. úgy, mint a Virágot Algernonnak esetében, de ezt betudom a begyógyszerezett Bromden főnöknek és nem a történetnek, mert az egyszerűen és velősen emberi. Még valamikor tinédzser korom kezdetén vetemedtem arra, hogy megnézzem a filmet, ami akkor meglehetősen idiótaságnak tűnt, most viszont eltörpült a könyv mellett, hiába nyújtott nagyszerű alakítást Nicholson, mint McMurphy.
Schindler listája. A filmet remélem mindenki ismeri. Itt is előbb néztem a filmet és csak utána került a karmaim közé a regény, ám azt gondolom, hogy csak nagyon kevés pluszt adott, ráadásul messze nem olyan megindító, mint a film. Hiányzik belőle az a jókora adag érzelmi töltet, ami csak úgy sugárzik a filmből. A regény inkább a tárgyilagosságával borzasztott el (ami megjegyzem relatív a a filmhez viszonyítva).
Mint mindig, most is meleg szívvel ajánlom, hogy olvassátok el ezeket, ne az én véleményem legyen a mérvadó, hiszen ízlések és pofonok. : )
