Mazsolázó

Tudjátok, Borga mániában égek már egy jó ideje, nem elég, hogy az eddig megjelent két évadot kívülről fújom, még irodalomban sem ismerek mértéket Borgiákat illetően. 

Régebben már beszámoltam Maria Bellonci Lucreziáról írt könyvéről, A Borgia menyasszony című regényről és biztos volt még más is, ami most nem jut eszembe és lusta vagyok visszanézni. 

Ezzel a témával kapcsolatban amúgy a moly.hu-n kihívást is indítottam, ha valkit érdekel, ez itt most az önreklám helye: http://moly.hu/kihivasok/borgia-boogie

Azt hittem már kifogytam a kapcsolódó könyvekből, de sikerült felfedeznem a laptopomon egy eddig olvasatlan és ismeretlen e-book-ot angol nyelven. Ez pedig nem volt más,mint Christopher Hibbert címben említett műve.

Mivel a témát gyakorlatilag a csontig tudnám rágni és már rágtam is,nem untatnék senkit a részletekkel, pláne ha el szeretné olvasni, ezért csak arra világítok rá ami nekem szemet szúrt.

Hibbert, csak úgy Bellonci történelmi beszámolót tár elénk, de a téma szempontjából alfától indulva. Persze megértem én, ahhoz, hogy megértsük a törekvést, a vagyon szerzés módjait, ismernünk kell Rodrigo Borgia előzetes ténykedéseit, de ameddig a brit Hibbert visszanyúlt, már túlzásnak nevezhető. 

Véleményem szerint nem sikerül olyan objektíven állnia a család történetéhez, mint Belloncinak, elég sokszor emlegeti fel a korabeli pletykákat, ami nem éppen hiteles. Emellett pedig a teljesség igénye nélkül, szinte összecsapja Lucrezia és Cesare életének utolsó eseményeit,mintha azt az oldalszámot, amit elvesztegetett az x pápához való visszanyúlással, itt szeretnéd bepótolni. 

Ezzel szemben sokszor (dicséretreméltóan) hivatkozik hiteles tudósítokra, főleg küldöttekre, Machiavellire és fő művére, valamint olyan forrásokra, amelyeket már Bellonci is felhasznált és le is csekkoltam. 

Nem tudom igazán kinek ajánlani, talán azoknak, akik szeretik a történelmet és szeretik, ha több intrika van benne, mint amit a történelem órán hallott. Jó szórakozást!

Az első pár Anita Blake után úgy gondoltam még mielőtt beindulna a durván dömöckölős figura, lazítok egy kicsit és csak szépen fokozatosan fogom leterheli drága idegrendszeremet a szaftosabbnál szaftosabb erotikus kalandokkal. Ebbe az intervallumba esett pár klasszikuson, újdonságon és angolságon kívül a még nyáron beszerzett, eredetileg strandolásra szánt (strand közelébe se mentem a nyáron) A szingli fejvadász 1-3. Csodálatos akció keretében jutottam hozzá a három részhez egyébként a Molybolton keresztül mindössze 1500 forintot fizettem érte (ez kevesebb, mint maga az első kötet), de valamiért nem jutottam el odáig, hogy egyszer csak a táskámban landoljon és belekezdjek. 

Anyukám elolvastam ugyan az első részt, de különösebben nem nyerte el a tetszését, így nem is haladt tovább. Én azonban a közelmúltban megembereltem magam és mivel amúgy se volt kedvem mást bújni, annak ellenére, hogy láttam a filmet, fejest ugrottam a 30 éves két ballábas és két bal kezes Stephanie zűrzavaros életébe.

Az első rész nem igazán szolgált meglepetésekkel, a filmben nem voltak nagyobb eltérések igazából. De azt sikerült megállapítanom, hogy ez a könyv nem is azért vicces, ami történik benne, hanem ahogy azt Evanovich határtalan, hozzám nagyon közel álló humorral képes leírni. Persze itt jár egy dicséret a fordítónak is, mert hiába jól írtak meg valamit, a fordítás hazavághatja az egésznek nem csak az értelmét, de még a hangulatát is. 

Bár az első részben hangsúlyos szerepet nem kapott, de azt hiszem mindenki nevében elmondhatom, hogy Joe Morellit leszámítva a nagy szerelem ebben a kis sorozatban Mazur nagyi. Ilyen karakán, humoros nagyit álmodni se lehetne. A csirke fenékbe durrantása meg csak a hab a tortán. 

A második rész azonban kedvencemmé vált (legalábbis a sorozat eddig megjelent részei közül biztosan). Fordulatos, pörgős, klasszisokkal izgalmasabb, mint az első rész. Míg az első részt olvasva az az érzésem támadt, hogy egy fekete-fehér ódon detektív filmet nézek, sok kitekintéssel a történetből, a másodikban végre részese lettem az eseményeknek. És persze még fülig szerelmesebb Joe Morellibe. 

Itt szereném megemlíteni, hogy csodálom a mai hősnők erkölcsi tartását. Nem kis szellemi és fizikai erőfeszítés kell ahhoz, hogy az alkotók által felvázolt félisteneknek határozott nemet mondjanak. Lásd: Anita Blake hogy képes olyan sokáig ellenállni Jean-Claude-nak? De legalább Stephanieról tudjuk, hogy bizony majd meggebed, hogy még egyszer megoszthassa csokis sütijét Morellivel (meg még egy páran az olvasó közönségből). 

Kifejezetten élveztem, hogy Mazur nagyi beszállt a nyomozásba a maga módján. Igaz elég morbid dolgokat művel (koporsókat borogat, hatalmas pisztolyokat ránt elő a táskájából és egy halott ember levágott hímtagját mustrálja), de nem is ő lenne Mazur nagyi, ha nem tenné mindezt a rá jellemző frenetikus higgadtsággal és fantasztikus humorérzékkel (hiába, van az a szakma, ahol elengedhetetlen, hogy az ember észre vegye a napos oldalt is).

A harmadik részt alig egy nap alatt a vágóhídra küldtem és a fejemet vertem a falba, hogy Stephanie még mindig nem kötött ki Morelli ágyában (vagy legalábbis nem egyértelműen). 

Ti amúgy nem tartjátok morbidnak, hogy a cukrász, vagy cukros bácsi pornófilmeket gyártott? Állítom nektek, hogy mind Evanovich, mind pedig Hamilton a szexuális frusztráltságát adja ki a regénykéiben. No de sebaj. Szeretjük őket. 

Miután a harmadik részt fülig érő szájjal csuktam be és tettem a helyére, azonnal le is hervadt a mosolyom: nincs meg a negyedik rész. No de sebaj, irány a Wikipedia, mert ő a biosz leckét is megírja az ember gyermeke helyett (ilyen célra amúgy sose használtam, civilizáció meg föci beadandóhoz, ahhoz igen) és hajrá az eredeti angol szócikkhez.

Nos miután ledöbbentem, hogy a sorozat teljes terjedelmében valószínűleg sosem fog megjelenni ékes anyanyelvünkön (közel 20 kötet, ha nem több), gondoltam sebaj, majd angolul. Hogy mi tart vissza? Nem rejtem véka alá, én ezt a sorozatot Morelli miatt olvastam. Rágott a kíváncsiság kukac belülről, hogy összekeverednek-e Stephanie-val, vagy annyiban marad a dolog és nincs több vonatozás. Nem akarok spoilerezni, de több kötetnyi kavarás után Ranger karjaiban kikötni és utána agonizálni... na az már nem Stephanie Plum, hanem Anita Blake, abból meg egy is elég. Bőven.

Így szép emlékekkel és 3 szép színű könyvvel gyarapodva úgy gondoltam, én itt lezártam, happily ever after és kész passz. 

Meleg szívvel ajánlom azoknak, akik a Bűn és bűnhődés valamint a Háború és béke közt valami könnyedebb, humoros olvasmányra vágynak, strandra, fogorvoshoz (persze csak csínján), utazásra, hosszú hétvégére. Hasra esni nem fogtok, de a kedvetek biztos jobb lesz és hát ugye, ott van Joe Morelli!

Szép álmokat és további élményekben gazdag olvasást kívánok Nektek!

A Rukkolának köszönhetően a közel múltban sikerült beszereznem az eddig megjelent Langdon köteteket az inkább hírhedt, mint híres Dan Brown tollából.

Magyarul is nagy kedvencem volt az Angyalok és démonok (Angels and demons), de így eredeti nyelven még jobb volt. Magába szippantott a nyelvhasználata. Erre a legjobb példa az előző postban közzé tett monológ Carlo Ventresca camerlengótól. A fordítás nem késztetett gondolkodásra, nem sikerült annyira mélyre nyúlnia, mint az eredetinek. Ez persze nem azért van, mert ne lenne jó a fordítás,sőt. Valahogy még sem az.

Szeretem a regény pörgősségét és természetesen azt, ahogy az olasz kulturális remekműveket mint nyomjelzőket használja. Nem szándékozom megkérdőjelezni, hogy igaz-e a történet, vagy sem, de Brown mesterien meg tud győzni arról, hogy mindez akár igaz is lehetne. 

Rögtön az Angels and demons után kaparintottam karmaim közé Az elveszett jelképet (The lost symbol). Mivel teljesen új volt a történet, utánanéztem a Molyon, ki mit gondolt róla. Sokan azt mondták, hogy unalmasan lassú, vontatott, szájbarágós és kiszámítható.

Ezek ellenére úgy indultam neki, hogy szeretni fogom. A lassúságot, vontatottságot azzal magyaráztam, hogy biztos csak csigázni akar az író, olyan nagy durranásra készül, amilyet eddig még nem írt. Maga a történet több szálon fut, amik viszonylag későn kapcsolódnak, ez zavaró is volt, mintha három külön történetet olvasnék 300 oldalon keresztül. Aztán amikor összekapcsolódtak, kezdett gyanússá válni az egész. Túl sok olyan dolog keveredett a véleményem szerint, amit kevesünk gyomra vesz be. 

Már hozzá szokhattunk, hogy Brown előszeretettel támadja valamilyen módon az egyházat (még akkor is, ha ez nem kifejezett pocskondiázás, egy Langdon regényben sem vetődhetnek fel bennünk nem az egyház hatalmát és feladatát megkérdőjelező kérdés áradatok). Ami azonban Az elveszett jelképben megy végbe... jaj, ekkora kavart! 
Ezt a tudományos valamit keverni a vallással és a szabadkőművességgel! Az utolsó 15 oldal kínszenvedés volt. 

Ismételten nem áll szándékomban, hogy bárkit is megsértsek a hitében! És ez a banális játék a word - Word szavakkal. Valahol itt tudatosult bennem, hogy ez a finálé nem hogy nem fog akkorát durranni, mint amire a regény  elcsigázottsága utalt, de még egy aprócskát se! A végét ráadásul túl is húzta Brown, mint nagyanyáink az első rétesüket...talán jobb lett volna, ha homályban felejt minket és nem fedi fel az elveszett jelképet. 

Ezt az utolsó bekezdést pedig azoknak szánom, akik minden egyes könyvnél panaszkodtak az író szájbarágós stílusára. Nos, én ezt nem tapasztaltam, nem tudom, ők mit olvastak. De ha már ilyen szakértőnek tartják magukat a témában, hogy nem kell a szájukba rágni, hogy melyik szimbólum mit jelent és nem szeretnék egy ember ráébredését a megoldásra végigszenvedni, akkor ne tegyék, ne olvassák. Nem minden könyv való minden embernek, itt is, minden más területén az életünknek, ismernünk kell a korlátainkat és igyekezni, hogy ne korlátozzunk másokat!

Használjátok ki a nyár hátramaradt részét, olvassatok és ne feledkezzetek meg erről a jó szokásotokról év közben sem!

Olvastátok már? Ha nem, tessék kézbe venni, nem egy nagy terjedelem, de annál szebb történet. Azt hiszem gyerekként nem értékeltem volna úgy, mint felnövő fejjel, amikor már hanyatlik a fantáziám, ettől függetlenül, remélem egyszer felolvashatom a gyerekeimnek, mint esti mesét. 

Jess Aarons szegény családból származik, testvérei közt ő az egyedüli fiú. Kicsit mogorva, durcás kis kamasz, de nagyon jól rajzol és szinte elvarázsolja zenetanára, Ms. Edmonds. Az iskola kezdés napján azonban minden megváltozik az életében, amikor színre lép Leslie Burke. Az hagyján, hogy a nyakigláb kislány mindenkit porig aláz a fiúk futóversenyén, még Jess-t is, de érezhetően különc színes ruhájában és határtalan fantáziájával. 

Jess és Leslie mégis jó barátok lesznek. Merem állítani és bármikor kész vagyok megvédeni az állításomat, hogy az övék az irodalom legszebb barátsága. Őszinte, tiszta és egy olyan dolog köti össze őket, amit soha senki nem vehet el tőlük. A két iskolai közösségből kirekesztett gyerek ugyanis Terabithia uralkodó párja. 

Ez a gyönyörű birodalom csak a kettőjüké. Ők a leggyorsabbak, a legerősebbek, nincs ellenség, nincs kiközösítés. Birodalmukba egy patakmeder felett lógó kötélen átlendülve érkezhetnek meg. 

Ám egy napon barátságuknak tragikus vége szakad. Leslie megpróbál egyedül átlendülni a megduzzadt patak felett és a kötél leszakad. Leslie megfullad. Jess egyedül marad, nem találja a helyét a világban, egy darabig fel se fogja, hogy Leslie nincs többé. Már Terabithia sem ugyanaz, mint a csupa  mosoly kislánnyal volt.

Ám Jess megtanul tovább lépni és megmutatja Terabithiát kishúgának, May Belle-nek. A varázslat visszatér, Terabithia új királynőt kap, miközben örökre őrzi felfedezője Leslie Burke emlékét. 

Mit is mondhatnék róla? Hát nem gyönyörű? Igazából az, amit leírtam a könyv és a film keveréke. Katherine Paterson eredeti könyve, ha jól tudom illusztrált, így valószínűnek tartom, hogy sokkal élvezetesebb, mint rajzok nélkül. Viszont meg kell mondjam, hogy a könyv és a film csak erősítik egymást. A film ad valami pluszt ahhoz, amit olvasunk. De az érzés ugyanaz.

Édes-keserű történet, mindenkinek ajánlom, ha van egy pár szabad órája!

Még gimis barátnőim hívták fel a figyelmemet a filmre és amikor kiderítettem, hogy van regény változat is, több se kellett, fogtam magam és keresni kezdtem. Persze sose vettem meg, de a közelmúltban mégis csak rászántam magam és elvarázsolódtam két kedvenc bűvészem társaságában.

Ha valamelyikőtök látta és olvasta is, nagyon kíváncsi lennék az ő véleményére is!

Nos...a film, ebben azt hiszem mindenki egyet ért velem, páratlan. Nagyon jó színászgárdával (annak ellenére, hogy fenntartásaim vannak Mr. Bale színészi képességeit illetően), gyönyörű díszlettel és tájjal, ötletes megoldásokkal. Hát a könyv nem ilyen. 

Christopher Priest napló formájában örökítette meg Angier és Borden viszályát, körítve egy kis modern kori drámával. A modern bevezető akár ki is maradhatott volna, feleslegesnek éreztem, sőt, elég nyögvenyelősnek. Priest történetében a viktoriánus London bájai és a bűvészet iránti igény/rajongás nem annyira érzékelhető, mint a filmben és nagyon sajnáltam, hogy tömören, csak a bűvészek közti ellentétre fókuszál rá. A filmben láthattuk, ahogy trükkjeiket gyakorolják, magánéleti problémákkal küzdenek, stb. Úgy érzem, a forgatókönyvírók változatában sokkal inkább emberiek voltak a karakterek. 

Külön lapon emlegetve mind a két mű jó, viszont ha valaki nem tud elvonatkoztatni a filmtől, gyanítom, hogy nem fogja kedvelni a könyvet. Ritka példánya azoknak a könyveknek, amit a forgatókönyvírók munkája csak jobbá tett, még akkor is, ha helyenként átírták.

Minden negatívum ellenére, bátorítalak benneteket, olvassátok el, mert az élmény bár nem ugyanaz, attól még ez mégis csak A tökéletes trükk!

Anita Blake vámpírvadász St. Louis-ban. A vámpírság legálissá vált, a vadászoknak kivégzésükhöz bírói végzésre van szükségük. Anita azonban nem csak vámpírvadász, hanem halottkeltő is, sőt mi több nekromanta: a holtak bármely fajtájának képes parancsolni. 

Laurell K. Hamilton ötlete nem éppen veszett fejsze nyele, pedig én aztán nem igazán szeretem a vámpíros-zombis könyveket. Ezt a sorozatot mégis másodszor olvasom, annak ellenére, hogy még soha semmit nem olvastam újra. 

Anita karakán, két lábbal a földön járó kemény csaj, azt meg kell hagyni. Minden helyzetben megállja a helyét. Érzelmileg ugyan egy kamaszlány szintjén lavírozik. Már ha nem gyilkolásról van szó, mert akkor nem ismer érzelmi kötelékeket. 

Az első hat kötetről elmondhatjuk, hogy gyakorlatilag keretbe foglaltak, hiszen mind Anita irodájában kezd és egy kórházban végződik. Ez engem a 4. után már kicsit zavart, de a későbbiekben úgyis bedurvul a helyzet és a zombis-vámpíros-két pasi közt vergődős történet helyett egy olyan pornót kapunk a nyakunkba, hogy olyat a pornóiparosok is nehezen rendeznének meg. Ez volt az oka annak is, hogy először abba hagytam, mert már nem bírtam gyomorral. 

Viszont az első 6 kötetet még azoknak is meleg szívvel ajánlom, akik nem rajonganak az ilyesfajta erotikus kilengésekért. Egyelőre több az akció, kevesebb metafizikai elmélkedéssel traktálja az írónő az agyunkat és éppen a kellő mennyiségű háziasszony erotika van benne. 

Én még klisészerűnek találtam, hogy Anita körül minden srácnak hosszú haja van, legyen az vámpír, vagy vérfarkas, vagy bármilyen természetfeletti lény. Persze ízlések és ficamok, de nem hiszem, hogy mindenki hosszú hajjal flangál St. Louis-ban! És természetesen mindenki tökéletesen izmolt és férfiasan gyönyörű. Erre csak azt mondanám, minek a szép pasi? mindenki azt akarja, ha csúnya van, az csak a tiéd. 

Első olvasásra nem is tűnt fel, hogy mennyire 90-es évek ez a sorozat. Csak most figyeltem fel rá és ezt nem úgy mondom, mintha égbe kiáltó bűn volna, de sehol egy mobil. Nem tudtam miért olyan fura, hogy mindig telefont kell keresni. De ha még csak ez lenne. Egyesek biztos emlékeznek, milyen brutális cuccokat tudtunk magunkra aggatni (én ugyan gyerekként még, de biztos vagyok benne, hogy azok a ruhákat egy mai gyerek messzire elkerülné). A kedvencem Anita fenyőzöld kosztümje és a hozzá szerintem nem igazán passzoló, de karácsonyi hangulatot idéző vörös/bordó/piros blúz. Ma már senki nem akarna karácsonyfának öltözni, nem?

Anitának mellesleg fenomenális humora van. Kicsit ironikus, kicsit csipkelődős, véleményem szerint egy intelligens nő humora sőt át a karakteren. (A humor hátterében mindig feltételezhetünk intelligenciát!!)

A vámpírvadász leányzó pasijai közül Jean-Claude a kedvencem, a város vámpír ura. Ha olvastad, tudod miért, ha nem akkor nem tudom elmagyarázni. Richard "vérfarkasvagyokdenemakarokölnimertakkorszörnyetegnekfogsztartani" Zeeman meg egy rinyagép. Komolyan gondolom, ha ilyen férfi létezne a világból, seprűvel kergetném ki belőle. Pláne, hogy farkasember...több keménységet!

Furcsa volt számomra, hogy Edward karakterére ugyan emlékeztem, de csak mint csendes bérgyilkosra. Most azonban egészen megkedveltem! Ez vagy azt jelenti, hogy Edward valójában szerethető, vagy nagyon elvetemült lettem. Osszátok be!

A továbbiakban még jelentkezem a sorozat többi részével is!

Jó szórakozást és élvezzétek ki a maradék nyarat!

Előzetes ismereteim alapján ez a könyv nagyon megosztotta és megosztja közönségét. Így semlegesen álltam hozzá, nem vártam semmi nagy durranást és mint kiderült, jól is tettem. 21 éves fejjel azt hiszem, nem tudott nekem újat mondani a 16 éves Holden, attól függetlenül, hogy még nekem is nagyon közel van az a bizonyos sweet sixteen. 

Joggal kérdezhetnénk, hogy akkor mi a különleges ebben a könyvben? Felnőtt, illetve felnövő fejjel talán semmit nem találunk benne, de rá kellett jönnöm, hogy Salinger mégis hatalmasat alkotott, ha érett férfiként ilyen pontosan vissza tudta adni egy kamasz fiú érzelmi világát. 

A mi generációnknak már nem újdonság, ha valaki csalódik a világban, nem tud beilleszkedni, hiszen több módját is felfedezik a fiatalok annak, hogy keserűségüket kifejezzék. Holden kamaszkorában azonban ez nem volt járható út. Be kell valljam, hogy abban egyet kell értenem a fiúval, hogy nagyon sok képmutatás és hazugság van körülöttünk, ami engem is rettentően bosszant és sok bosszúságot okoz. Fontos hangsúlyozni, hogy ennek minden esetben megfelelő levezetését kell megtaláljuk, különben diliházban végezzük, csakúgy, mint Holden.

A történet nyelvezete ennyi idő távlatából már kicsit kopottnak tűnik. Ennek ellenére még mindig nem erőltetett! Nekem sajnos a suttyó amerikai jut róla eszembe és az a mondás, amit párom gyakran mondogat: Csak a hülyék mondják el kétszer amit akarnak. Csak a hülyék. Nyelvhasználata ellenére azonban Holdenről mégis kiderül, hogy nagyon sebezhető és érzékeny srác.

Külön piros pont jár annak a kettősségnek életszerű bemutatásáért, ami ebben a korszakban mindegyikünket jellemez/jellemzett. Kifejezetten tetszett, hogy ezt maga Holden is bevallja, hogy egyes helyzetekben felnőttként tud viselkedni, másokban viszont gyerekesen (abban is igaza van, hogy a felnőtthöz méltó viselkedésformák prezentálásáról a szülők és más felelősségteljes, jövőnkért aggódó felnőttek lemaradnak). Azt viszont kétlem, hogy erre valaki 16-17 évesen rájöjjön. Persze van egy fordulópont, mikor a megkérdőjelezhetetlen élettapasztalatunkat felváltja a bizonytalanság, majd rájövök, hogy egy büdös szót nem tudunk az élettől és elkezdünk legalább próbálkozni, de úgy vélem, ez nem Holden életkorában történik meg, hanem 20-21 éves korban, fiúk esetében ezt a határt 24-25-re tolnám ki (bocsi srácok, mindenki tudja, hogy mi lányok előbb érünk meg). 

Sajnos nem mondhatom el róla, hogy maradandó nyomot hagyott volna bennem, de abba reménykedem, hogy ha egyszer a csemetém túl lesz a kamaszkorán, a kezébe nyomhatom ezt a könyvet és láthatom felnyílni a szemét.

Ha ti is arra vágytok, hogy megvilágosodjatok, milyen is volt kamasznak lenni, bátran vegyétek kézbe. Veszíteni nem veszíthettek semmit.

Az előző postokkal ellentétben itt mosstegy kicsit más lesz a téma. Sokáig gondolkodtam, belevágjak-e, de aztán úgy gondoltam, nem akarok ünneprontó lenni, meg kimaradni a buliból, szóval itt van!

A szabályok: 

3. Van egy 14 éves lovam: Clairmon. Őt imádom.
4. Egy csomó sebhelyem van, Na nem mintha ez olyan menő lenne, de én szeretem őket meg a történetüket, még akkor is ha egyesek ezen elborzadnak. Az egyik kedvencem a bal térdemen lévő, amit egy rönkről leesve szereztem, majd beleragadt a kötözésre használt gézlap, amit szálanként kellett apukámnak kihúzni a gennyes sebemből. Ez nagyon csikizett. A másik nagy kedvencem a kutyaharapásnyom a szememnél, Ez inkább fájt, mint csikizett.
5. Életem első könyvét a nagymamámnak olvastam fel hangosan. Anyukám a mai napig nem hiszi el, hogy ez így történt.
6. Biztos, hogy beleszerelmesedek valamelyik férfi szereplőbe a könyvből amit olvasok. (Legújabban Peeta Mellarkba xD) 
7. Ha egy könyv magába szippant, nem tudok elszakadni a világától a való életben sem. Hetekig nem tudok másra gondolni vagy más könyvet olvasni.
8. Egy időben nagyon szerettem volna író lenni, amire többen mondták, hogy vágjak bele, de rá kellett jönnöm, hogy ahhoz nekem padlón kell lennem lelkileg, hogy írni tudjak. Azt meg úgy érzem nem éri meg.
9. Szerettem volna színésznő lenni. Igazából még mindig.
10. Majdnem minden este rémálmaim vannak, ezért sokszor nem tudok egyedül elaludni.
11. Szeretem a pingvineket. Nagyon mókás kis állatok. (Van egy plüss pingvinem, a könyvjelzőm is pingvines és a legújabb ötletem az, hogy elromlott villanykörték és egy adag tempera segítségével fogok pingvin díszeket gyártani a karácsonyfára)

A második 11- Válasz Nikii_Kovács kérdéseire

1. Olvasás közben szoktatok zenét hallgatni?

Nagyon ritkán. Ha mégis, akkor valami instrumentálisat, hogy a szöveg ne vonja el a figyelmemet. Én inkább filmeket hallgatok olvasás közben. Így sikerült kívülről megtanulnom a Sherlock Holmes filmeket angolul, A vasember filmeket szintén eredeti nyelven. Most pedig A Rémségek cirkuszát hallgatom éjjel-nappal, miközben olvasok. Engem kikapcsol :)

2. Melyik a kedvenc könyv-olvasó pózotok? :D

Sehogy se találok elég kényelmeset. Legtöbbször ülök a székemen, de nem szeretem, mert mindig összegörnyedek és már így is elég csúnya a tartásom. Próbálkoztam egy kis kuckó kialakításával párnákból az ágyon. Ez se jött be. Úgy gondolom, hogy a legjobb megoldás egy babzsákfotel lenne, de azt meg be kéne szereznem.

3. Hol szerettek leginkább olvasni? (Ágy,szabadban,szekrényben,parlament tetején, stb.)

Bárhol. Nincs helyhez kötve. Olyannyira nem, hogy van, hogy még menet közben is olvasok.

4. Van-e olyan barátotok/barátnőtök, aki szintén könyvmoly?

Nincs. janko3 olvas, de korántsem annyit és nem olyan régóta, mint én. 

5. A családban csak te vagy könyvmoly, esetleg anyukád-apukád-kutyád-macskád is ?

Nálunk a könyvek szeretete anyai ágon öröklődik. Nagymamám nagyon sok könyvet halmozott fel és nagyon sokat olvasott. Nagyon tájékozott és nyitott volt mindenre, ami csak megjelent, persze mindig adott a minőségre. Így anyukám és a nagynéném is örökölte tőle az olvasási kedvet és a könyvek szeretetét. Ők szintén tetemes mennyiséget gyűjtöttek és olvastak, de mivel mindketten dolgoznak már jó ideje, így háttérbe szorult ez a kikapcsolódási forma, bár anyu most próbál visszatérni régi önmagához. Az unokanővérem is szeret olvasni, de ő is folyton dolgozik és fáradt, így a legtöbbet most én olvasok a családban. Bár a szorgalmi időszakban nemigazán jeleskedem. Nem vagyok én se formában.

6. Vörös pöttyös vagy Arany pöttyös könyvek ? :) Esetleg egyik sem ? Vagy mindkettő ?

Egyik sem. Egyrészt viszolygok attól, aminek  nagy divatja van. Másrészt meg, nem egy pötty alapján fogom megmondani, milyen könyveket fogok olvasni. A legtöbb könyvem nem is pöttyös. Csak négy ilyen pötyisem van. Azok tetszettek, de nem ítélek petty alapján.

7. Mit szeretsz leginkább a molyon? Csak egy dolgot ! :) 

Nem tart senki furapóknak azért, mert olvasok. Ez nagy előny.

8. Ha elutazol általában hány db könyvet viszel magaddal?

Hát... olyan nagyon én még nem utaztam messzire, hogy olyan hatalmas nagy adag könyvet kelljen vinnem. Ha kocsival megyünk, akkor ott beszélgetünk, a nyaralás során meg programot csinálunk, hogy együtt legyünk, így egy darabkönyv bőven elég nekem. 

9. Mi a véleményed a vámpíros, vérfarkasos, tündéres és egyéb misztikus lényes könyvekről ? (Nem mindenki szereti .)

Én aztán igazán nem dobálom kővel. Én is olvasok ilyesmit, bár nem azért mert annyira szeretem. Egyszerűen csak kell egy kis limonádé, ami kikapcsolja az agyam. 

10. Először a könyvet olvasod el és utána a filmet (ha van belőle persze) vagy először a film és utána a könyv ?

Váltig állítom, hogy a könyvet kell előbb olvasni. Bár az utóbbi időre ezt rendre megszegtem és szinte az összes könyvet amit olvastam a film után olvastam el. De nem jelent szerintem hátrányt. A fantáziám így is, úgy is az enyém és nem befolyásol a film. Sőt. Az Éhezők viadala film után Gale volt szimpatikus, míg a könyvben nem tudtam nem belezúgni Peetában és megutálni Gale-t.

11. Szoktál újra olvasni ?

Hát ez vicces. Alapvetően nem. képtelen vagyok úgy elolvasni egy könyvet, hogy egyszer már olvastam és tudom, hogy mi következik. Az ironikus az, hogy épp pár perce fejeztem be az első újraolvasott vámpíros-szexes-vérállatos könyvemet :D

A harmadik 11 - kérdéseim nektek

1. Melyik volt életed legelső könyve?
2. Mi a legkülönösebb élethelyzet/helyszín ahol olvastál?
3. Mi ösztönöz az olvasásra? (értsd fizikai/szellemi kényszer, információszerzés, fantáziatorna,ami csak eszedbe jut, hogy miért kezdtél el egyik könyvet a másik után olvasni)
4. Hogy leltél a molyra?
5. Melyik az a könyv, ami annyira beszippantott, hogy neheze tértél magadhoz, miután vége lett?
6. Mi alapján választasz olvasni valót? Itt érdekelne, hogy a boltban mit tartotok szem előtt, illetve, hogy a lelkiállapototok hogyan befolyásolja a választást.
7. Mit gondoltok az önsegítő/lelkizős/életbölcsességekkel tömött könyvekről?
8. Melyik az a könyv, vagy az a műfaj, amit a világ összes kincséért el nem olvasnál? 
9. Melyik könyvből készült film adaptációt tartod a legjobbnak és miért?
10. Szoktál több könyvet olvasni egyszerre? Miért? És legfőképp, hogyan? (én képtelen vagyok rá)
11. Elolvastad az összes kötelezőt az iskolában?

Nem túl kreatív kérdések, tudom, de erre futotta. Remélem. nem túl gyerekesek.

És a 11 jelöltem a molyról:

amnaen 

Csillagvirágszál

Dawn_Silver

Elhaym

GonoszKaktusz

katacita

Lia

ursus

Dinky

Kiki_boszi

gabiica

"We met next day and inspected the rooms at 221B Baker Street...and at once entered into possession" 

Ezt a postomat, mint kitalálhattátok, Sherlock Holmes-nak szentelem. Felhívom szíves figyelmeteket, hogy szándékozom idézni az eredeti művekből, mivel angol eredetiben olvasom a történeteket. Sajnos akkora nagy nyelvzseni nem vagyok, hogy szépen lefordítsam magyarra, így aki nem beszél, olvas, vagy ért angolul, annak ez a post egy kicsit nehézkesebb lesz. Megértéseteket köszönöm!

Egy pillanatra elgondolkodtam, hol is kezdjem, de talán a kezdeteknél megteszi. Az íróról, Sir Arthur Conan Doyle-ról talán mindanyian tudjátok, hogy Sherlock Holmes figurájával (na és persze Watson-éval) megreformálta a krimi műfaját. Én az első magyar nyelvű Holmes olvasásom óta őt tartom a krimi írás nagyjának. Véleményem szerint a modern krimik, bármennyire is jók és élvezhetőek, meg sem közelítik Holmes nagyságát és ezt a modern technológia vívmányainak tulajdonítom, hiszen sokkal izgalmasabb arra várni, hogy Holmes saját kútfőből, puszta logika alapján megoldjon egy bűntényt és az olvasó is vele gondolkozzon, mint egy modern krimiben várni, hogy van-e ujjlenyomat egyezés, vagy hogy a számítógép talál-e egyezést az újságkivágásból összeillesztett levél betűtípusára.

Rajongásom akkor kezdődött, amikor barátaimmal karöltve bevettük magunkat egy mozi terembe és megnéztük a Sherlock Holmes 2-őt Robert Downey Jr. és Jud Law főszereplésével. Nagyon sok negatívumot olvastam és hallottam is a filmről, amiről tudni illik, hogy hamisítatlan Guy Ritchie rendezés. Nos a legfőbb érv a film ellen az volt, hogy Sherlock Holmes nem ilyen. Már hogy ne volna. Jó, persze, kicsit modernizálták, hogy bevegye a gyomrunk és valóban nem egy BBC sorozat tweed zakós füles sapkás nyomozójának szerintem kissé lelombozó látványa tárul a szemünk elé. Azoknak, akik erre vetemedtek, üzenem, hogy azonnal vegyék kézbe a köteteket, azonnal ki fog derülni számukra, hogy Sherlock igen is nagyon jó boxoló, fenomenális hegedűművész és rettentő pontos megfigyelő. 

Egy elmélet szerint Holmes autista vonásokkal rendelkezik (szakkönyvben olvastam, én is meglepődtem, ugyanezt írtak Poirot-ról is). Nos, ezt én nem merném kategorikusan kijelenteni. Az írónő abban az esetben azzal érvelt, hogy Holmes magányos, nem létesít kapcsolatot a környezetével és beszűkült az érdeklődési köre (utalt itt a nagyjából 140 hamufélére - pipadohány, cigaretta illetve szivar - amelyeket minden idők legnagyobb elméje meg tud egymástól különböztetni). Valójában Holmes kiterjedt szociális hálóval rendelkezik, erős szálak fűzik Watson-hoz és érdeklődési köre nem merül ki a különböző hamuk vizsgálatában. Sherlock lelkes és tehetséges zenész és zenekedvelő, a hamufajták mellett a Londonban járatott újságok betűstílusát is képes megkülönböztetni, ért a grafológiához és meglehetősen jó emberismerő, nagy sakkjátékos. Az autisztikus jellemzők inkább bátyjára, Mycroft-ra illenek, mintsem őrá. Azt, hogy elméjét rejtélyes bűnügyek megoldása foglalja le csak igazán (vagy az i.v. adott 7%-os heroin), érthető, ha figyelembe vesszük, hogy ott is meglátja az összefüggést, ahol az átlagember nem, így számára az átlagproblémák kicsinyesek. 

Ha valaki olvassa az angol (!) eredeti történeteket meglepődve tapasztalja, hogy Holmes és Watson meglepően humorosak! Ez engem meglehetős meglepetésként ért, gyerekkoromból nem emlékszem, hogy nevettem volna a Holmes filmeken. A bizonyíték: 

1. The Priory School (The return of Sherlock Holmes)

"Holmes opened the case, and moistening his finger he passed it along the shoe. A thin film of recent mud was left upon his skin. 
– Thank you, said he, as he replaced the glass. It is the second most interesting object that I have seen in the North. 
– And the first? 
Holmes folded up his check and placed it carefully in his notebook. 
– I am a poor man, said he, as he patted it affectionately, and thrust it into the depths of his inner pocket."

2. Augustus Charles Milverton (The return of Sherlock Holmes)

"– You would not call me a marrying man, Watson? 
– No, indeed! 
– You'll be interested to hear that I'm engaged. 
– My dear fellow! I congrat… 
– To Milverton's housemaid. 
– Good heavens, Holmes! 
– I wanted information, Watson. 
– Surely you have gone too far?"

3. The Musgrave Ritual (The memoirs of Sherlock Holmes)

"I have always held, too, that pistol practice should be distinctly an open-air pastime; and when Holmes, in one of his queer humours, would sit in an armchair with his hair-trigger and a hundred Boxer cartridges and proceed to adorn the opposite wall with a patriotic V.R. done in bullet-pocks, I felt strongly that neither the atmosphere nor the appearance of our room was improved by it."

4. The red-headed league (The adventures of Sherlock Holmes)

"As far as you are personally concerned, remarked Holmes, I do not see that you have any grievance against this extraordinary league. On the contrary, you are, as I understand, richer by some £30, to say nothing of the minute knowledge which you have gained on every subject which comes under the letter A. You have lost nothing by them."

Mindezek mellett ékes bizonyítékait találja az ember egy tartós barátságnak és még egy-egy szépirodalmi szösszenet is megcsillogtatja a maga báját a sorok között. 

"So it was, my dear Watson, that at two o'clock to-day I found myself in my old armhair in my old room, and only wishing that I could have seen my old friend Watson in the other chair which he has so often adorned." (The empty house- The return of Sherlock Holmes)

"What savage creature was it which might steal upon us out of the darkness? Was it a fierce tiger of crime, which could only be taken fighting hard with flashing fang and claw, or would it prove to be some skulking jackal, dangerous only to the weak and unguarded?" (Black Peter - The return of Sherlock Holmes)

És ha valaki kételkedne abban, hogy Holmesnak vannak emberi érzései, vagy tévedhetetlennek tartja magát: 

"And that was how a great scandal threatened to affect the kingdom of Bohemia, and how the best plans of Mr. Sherlock Holmes were beaten by a woman's wit. He used to make merry over the cleverness of women, but I have not heard him to do it of late. And when he speaks of Irene Adler, or when he refers to her photograph, it is always under the honourable title of THE woman." (Scandal in Bohemia - The adventures of Sherlock Holmes)

"Not another word did he say of the case until late night, when he was turning away, with his lighted candle, for his bedroom. 
– Watson, said he, if it should ever strike you that I am getting a little over-confident in my powers, or giving less pains to a case than it deserves, kindly whisper 'Norbury' in my ear and I shall be infinitely obliged to you." (The yellow face - The memoirs of Sherlock Holmes)

Magyar fordításban eddig csak a Sátán kutyáját olvastam (amit pont most olvasok angolul) és nem emlékszem, hogy ennyire élveztem volna, mint az eredetit.

A sok novella és a 4 regény közül képtelenség lenne kedvencet választani.

Ha eddig nem olvastátok a krimi nagyjának történeteit, kezdjetek hozzá! Számomra az egyik legnagyobb élmény Holmes-szal és Watson-nal együtt nyomozni!

Sikeres nyomozást!

Nagyon régen szerettem volna elolvasni, bár bevallom, amikor először olvastam a fülszöveget, kicsit elborzadtam, hogy képes valaki ilyen marhaságot írni. Aztán szokás szerint megnéztem előbb a filmet (többször is, könnyeimmel küszködve). Itt kell leszögeznem, hogy sok ugyan a hasonlóság, de érdemes mindkettőbe belemerülni mert még nekem is, aki kívülről fújom a filmet okozott meglepetést a könyv. De nem csak a történet az, ami megér egy misét. Maga a szerkezet, az ötlet. Attól, hogy két szempontból mesél Niffenegger nem lesz a történetvezetés bonyolult, ami egy időutazós könyvnél nagyon nagy előny. Clare és Henry elbeszélései kiegészítik egymást. 

Ami különösen tetszett, hogy az írónő nem törekedett tökéletes szerelmespár megalkotására (ami egy időutazó mellett maga lenne az abszolút lehetetlenség) és nő létére szerintem nagyon tisztán és élethűen adta vissza Henry gondolatait (persze mondom ezt úgy, hogy nőből vagyok jómagam is, de majd utánajárok). 

Személy szerint mélyen át tudtam érezni Clare helyzetét, hiszen meglepően hasonlítunk egymásra (amit eddigi olvasmányaim során nem tapasztaltam). Az utolsó 30 oldalon nagyjából végig zokogtam. Aztán vele vártam  50 évet. 

Nagyon megindító és nagyon ötletes. Mindenkinek csak ajánlani tudom, akibe szorult egy mokkás kanálnyi érzés. Vigyázat, tényleg megríkat!

Ha van tapasztalatotok a könyvet és a filmet illetően, bátran írjátok le, nagyon kíváncsi vagyok, nektek melyik tetszik jobban, melyiket tartjátok hitelesebbnek? 

Kellemes olvasást!

Egyszer megfogadtam, hogy egymás után ugyanattól az írótól nem olvasok (kivéve, ha sorozat). Na, a Gyere haza eszembe juttatta, hogy miért is tettem én ezt a kicsit furcsa fogadalmat. Míg a Tizenkilenc perc zseniális volt, mind a témáját mind a történetvezetést illetően, addig a Gyere haza egy elcsépelt leszbikus huzavonává nőtte ki magát.
Ne értsetek félre, nem mintha homofób lennék! Picoult minden igyekezete, hogy ne egy mézes-mázos szivárványszínű csodamesét tárjon elénk, kudarcba fulladt. Legalábbis szerintem. Ha már nyál, akkor legyen vaskos és ne csak megcsillanjon a könyv lapjain, mint csigaslejm a napsütésben. 

Azért viszont dicséret jár, hogy zeneterapeuta nem igazán fordult elő a regényeiben eddig. Bár úgy látszik Picoult könyv nem létezik valamilyen mocsok per nélkül. Ez viszont, nagyon érdekelt, pedig nem igazán vonz a jog. Nagy piros pont, hogy ez alkalommal nem egy "szimpla" gyilkosságot kellett töviről hegyire végig tárgyalni, hanem egy precedens alkotó jogi határesetet. Kíváncsi lennék, hogy ez a gyakorlatban (külföldi és itthoni) hogy működik. Természetesen egy/vagy több embrió elhelyezése, a felettük való rendelkezési jog mindenképpen borzolná a kedélyeket. 

Ami azonban az én kedélyeimet borzolta, az az ex-férj hirtelen jött buzgó vallásossága. Egyszerűen nem lehetett kibírni. Idegesítő volt. Ahogy Liddy is. Persze ez sem azért történt meg velem, mert nem lennék toleráns a vallásokkal kapcsolatban (épp ellenkezőleg, nagyon is érdekel az összes). Talán azért borzolta a pihéket a hátamon, mert az ő "tökéletességük" (amit a konyhapadlón elkövetett házasságtörés után oltári képmutatásnak gondoltam) miatt én rosszabb embernek tűnök? 

El tudom képzelni, hogy a strandon vagy egy esős napon olvassa valaki, de hogy ebből kedvenc könyv legyen... Persze ízlések és pofonok (ez a könyv inkább pofon). 

Mindenesetre az én meglehetősen negatív véleményem senkit ne lombozzon le, ha kíváncsiak vagytok olvassátok el és ha van véleményetek szívesen meghallgatom, elolvasom! 

Kellemes nyarat, strandoljatok sokat, termeljetek D3-vitamint dögivel, pancsoljatok és olvassatok! 

Írtam már Picoult olvasmányaimról, és ha jól emlékszem hangot is adtam nem tetszésemnek, hogy a karakterek a megszólalásig hasonlítanak, a szerkezet ugyanaz, stb. Nos, a Tizenkilenc percet olvasva felmerült bennem a gondolat, hogy ha ezt olvasom először, be se járok iskolába a félelemtől.

Sokkal ízlésesebbnek vettem a váltást a szereplők közt, nem volt annyira éles mint A nővérem húgában, vagy a Törékenyben.

Olvasás közben elgondolkoztam, ha az én környezetemben, ne adj isten az én egyetememen történne ilyen trauma, vajon hogy reagálnék? Belegondolni is ijesztő, nem? 

No de vigyünk rendszert ebbe a káoszba és haladjunk szisztematikusan!

Szereplők. Attól függetlenül, hogy az alap nem változott sokat, úgy éreztem, ezek végre igazi emberek. Együtt lehet érezni velük. Az előző történetekben minden olyan sablonosnak tűnt. Itt végre nem tudtam dönteni. Ki a jó, ki a rossz? Feltétlenül rossz az, aki öl (akár 9-szer is)?

Helyszín. Értékelésem során mínusz fél pont járt a klisés, csendes kisváros miatt. Ettől függetlenül Sterling nagyon kedves helynek tűnt. Szívesen laknék ott. Lövöldözés ide vagy oda.

Történet. Nagyon egyedi, mint mindig. Mást nem is vártam. Ha valamihez, hát akkor a téma választáshoz Picoult nagyon ért. Valahogy mindig megtalálja azokat a témákat, amik mellett nem lehet egyértelműen állást foglalni. Ha valaki úgy gondolja, hogy egy iskolai mészárlás nem ilyen, javaslom gondoljon vissza a középiskolás éveire, vagy ha bántalmazták valaha, arra. Volt pillanat, hogy ölni tudtál volna, igaz, még akkor is ha nem ilyen drasztikus módon? (persze ez nem jelenti azt, hogy ilyen hajlamaim lennének, szerencsére egészséges stressz-coping mechanizmusokkal rendelkezem, csak arra utalnék, hogy akit valaha is cikiztek bántottak a "társai" azért, mert más, nagyon is átérezheti Peter helyzetét)
Hiányérzetem is támadt azért! Csak hogy ne legyen olyan rózsás ez a post. Matt-et, Josie barátját kissé erőszakosnak éreztem (ahogy az is volt). Az a teóriám, hogy Josie simán megúszhatta volna az öt év börtönt bűnrészességért, ha a bántalmazott nők lelki fenyegetettségére hivatkoznak. (Többször halljuk, több helyről, hogy   a nők társfüggőségükben még az erőszakos, őket folyton bántalmazó férfiakkal maradnak, aztán amikor már sok a jóból, pontot tesznek az i-re egy kis baltával végrehajtott agysebészet révén.) Sose volt még olyan szereplő, akivel annyira azonosulni tudtam volna, mint Josie. Akár börtönben ül, akár nem, a szívembe zártam. 

Szerkezet. Mint már az elején is említettem, tetszik, hogy a többi olvasmányommal ellentétben, ez a regény nem volt élesen tagolva különböző szereplők nézőpontjaira. Nem régiben mellemet döngetve hangoztattam, hogy én az ilyen stílusú könyveket kedvelem, az E/3 ehhez a könyvhöz zseniális volt. Amit külön azért is értékelek, mert nem hiszem, hogy ilyen mély gondolatokat át lehetett volna adni írásban a nagy közönségnek. 

Összességében tetszett. Sőt! Meghatott.

Olvassátok el, reformáljátok meg az értékítéleteteket és gondolkozzatok! 

Ki ne mondhatná el magáról, hogy látta a Keresztapát (minimum az első részt), a Száll a kakukk fészkére, az Utolsó mohikán, valamint a Schindler listája című filmeket. Aki ezzel nem büszkélkedhet, javaslom húzza meg magát, amíg nem pótolta hiányos filmkultúráját.

Sajnos kevesen tudják (és ez nagyon meglepő), hogy mindegyik frenetikus mozinak megvan a a maga regénye. Egy kedves csoporttársam bogarat ültethetett a fülembe a Keresztapa olvasásakor, így tudat alatt még két híres film eredetijét elolvastam. Nem rabolnám az időt azzal, hogy leírjam mindenről a véleményemet, ezt a postot is inkább összehasonlításnak szánom, ám most nem egyazon témában írt regények közt, hanem az emberi (remélhetőleg minél színesebb) fantázia és a filmvászon között.

Talán már leírtam, hogy a Keresztapa I. nem nyerte el a tetszésemet. Nem mintha nem lett volna jó, de a regény után kicsit lehangoló volt. Olyan olvasó vagyok, aki nem az író leírásai alapján képzeli el hőseit, hanem a történet során kialakít magában egy összbenyomást. Ez lehet, hogy nagy hibám, hiszen így nagyokat csalódok, ha olyan helyzetbe kerülök, mint ennek a filmnek és könyvnek az esetében is. Két szereplővel voltam megelégedve, akik hozták azt a képzetet, hogy ők keltek életre lelki szemeim előtt. Marlon Brando ugyebár tagadhatatlanul keresztapa fazon, ezt senki nem vitatja el tőle. Attól függetlenül, hogy nagyon szeretem Al Pacinot, megütköztem rajta, hogy fiatal Michael-ként egyáltalán nem hozta a megszokott Al bácsi figurát. Michael számomra egy komoly fiatal férfi, nem egy nyikhaj, aki eltörpül a kockahátú Diane Keaton mellett ( még akkor is, ha a kilométeres válltömését nem számoljuk). Sonny sem volt az igazi. Persze lehet, hogy ha előbb látom a filmet, mint olvasom a könyvet az én véleményem is más volna, maradéktalanul átadnám magam a kultusznak, de azt hiszem szerencsém van, hogy előbb olvastam. 

Az utolsó mohikánt még gyerekként olvastam el. Egyszerűen imádtam. Indiánok, szerelem, halál, cselszövés, ki ne élvezné. A filmet is akkortájt láthattam először, emlékszem, szerelmes lettem a kissé kancsal Daniel Day Lewis-ba, majd gyorsan váltottam az Uncast alakító Eric Schweig-re : ) Lenyűgözött a gyönyörű táj és a kellemesen mély, férfias magyar hangok. Könyvek olvasásakor sajonos nem kedvelem annyira a tájra vonatkozó részeket, persze azért nem lapozom át, min egyes ismerőseim, de kissé hiányos botanikai ismereteim miatt csak a hangulatra hagyatkozom. Ebben az esetben tehát jobban kedveltem és kedvelem mai napig a filmet, mert azt a látványt semmi az ég világon nem tudja jobban visszaadni (legfeljebb ha személyesen átélem). Talán az is hozzájárul mindehhez, hogy a könyvben kissé klisészerűnek éreztem a párbeszédeket, túl "indiánkönyves" volt. Természetesen fenntartom a jogot arra,hogy ha a mai fejemmel olvasnám, ez már meg se kottyanna és akár változhatna is a véleményem.

A Keresztapa után a Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regényét kezdtem olvasni, azzal a szilárd elhatározással, hogy most már akkor is elolvasom, ha belefájdul is a fejem. (Tudni illik nálunk úgy működik a család női ága, hogy amit nagymamám gyerekkorában olvasott, azt olvasta anyukám is és ez rám vonatkozik, nagyjából azokat a könyveket olvastam a tinédzser koromban, amit anyu is és amit mások általában későbbre hagynak, mikorra benő a fejük lánya. Szóval miközben a kortársaim vámpíros és démonos könyveket olvastak, én a hatnapos háborúban harcoltam Wouk valamelyik könyvében.) Hála az égnek elég érettnek bizonyultam (lassan 21 évesen illik is), hogy most tovább jussak a négerek uralta folyosón a Főnökkel. Kicsit nehezebb volt olvasni, mint amire számítottam, kb. úgy, mint a Virágot Algernonnak esetében, de ezt betudom a begyógyszerezett Bromden főnöknek és nem a történetnek, mert az egyszerűen és velősen emberi. Még valamikor tinédzser korom kezdetén vetemedtem arra, hogy megnézzem a filmet, ami akkor meglehetősen idiótaságnak tűnt, most viszont eltörpült a könyv mellett, hiába nyújtott nagyszerű alakítást Nicholson, mint McMurphy.

Schindler listája. A filmet remélem mindenki ismeri. Itt is előbb néztem a filmet és csak utána került a karmaim közé a regény, ám azt gondolom, hogy csak nagyon kevés pluszt adott, ráadásul messze nem olyan megindító, mint a film. Hiányzik belőle az a jókora adag érzelmi töltet, ami csak úgy sugárzik a filmből. A regény inkább a tárgyilagosságával borzasztott el (ami megjegyzem relatív a a filmhez viszonyítva). 

Mint mindig, most is meleg szívvel ajánlom, hogy olvassátok el ezeket, ne az én véleményem legyen a mérvadó, hiszen ízlések és pofonok. : )

Kellemes időtöltést kívánok mindenkinek, és most, hogy lassan beköszönt a jó idő, felhívom a figyelmeteket, hogy a szabadban még élvezetesebb az olvasás: irány a Margit-sziget, a Kopaszi gát, a Városliget vagy akár a szomszéd park, sétány a kedvencetekkel a hónotok alatt és vállaljátok fel, hogy olvasni és lapozni még mindig élvezet!

A méltán híres Keresztapa.

Meg kell mondjam derekasan, hogy ez volt a második próbálkozás és nagyon örülök, hogy most nem tettem le két mondat után. Bár szkeptikus voltam és vagyok is a nagyon híres, maradandó alkotásként fenntartott könyvekkel és filmekkel szemben, kellemesen csalódtam a Keresztapában. Azt hiszem a történetet nem kell ecsetelnem, hiszen így, vagy úgy mindenki ismeri a Corleone család történetét. 

Amit ki szeretnék emelni az az, hogy mennyire életszerű a karakterek ábrázolása. Se fekete, se fehér. Mindenki emberi és érthetőek az érzései, indulatai. Egy pillanatig se unatkozhattam: azt hiszem, ritkaságnak mondható manapság, ha az író aktív résztvevővé akarja tenni az olvasót, de ez a történet egyszerűen beszippant, magával ragad és nem hagy egy perc nyugtot se. "Gondolj! Gondolj! Gondolj!" Egy hatalmas nagy sakkjátszmában találja magát az olvasó percek alatt és bátran kijelenthetem, hogy ez erősen addiktív, nem hiába a Keresztapa- kultusz!

Amit még nagyon dicséretesnek tartok, hogy nem a klasszikus 40-es évek szivarozó, minden lehetséges helyen pisztolyt tartó, könyörtelen gyilkológép maffiózókról szól ez a történet. Hatalmuk inkább üzleti (persze egy-két/jó néhány gyilkossággal tarkítva), de sose volt az az érzésem, hogy a szereplők "rossz emberek" lennének. Egy külön társadalom. Talán. Egy szubkultúra, egy ellenkultúra, hogy divatosan fogalmazzunk. A Corleone család működése annyira igazságosnak érződik! Végtére is, ki szolgáltatna igazságot a brutálisan összevert lány édesapja számára, amikor ezt a bíróság nyilvánosan megtagadja és még sok más esetben. Lehet, hogy ez a világ tele van cselszövéssel és ármánnyal, de ugyanott végtelenül egyszerű is. Szívesség egy szívességért. Szemet a szemért és fogat a fogért. Ahogy az igazságos és elvárható. A szívünk mélyén, ha kár ér bennünket, nem erre vágyunk mi is, egy ilyen végtelenül őszinte igazságra?

Számomra a Corleonék az igazságot képviselik és nem a maffiát. 

Kellemes időtöltést és télbúcsúztatást kívánok mindenkinek!

Ritka az, amikor a film és a könyv csak nagyon kis mértékben tér el. Sőt, még ugyanazt az élményt is nyújtják. Ebben az esetben nem szeretnék kritikákba meg véleményformálásba bonyolódni, mert felesleges. Csak annyit mondok, hogy nézzétek meg és olvassátok el bátran! 

Azért hogy mégis egy kis kedvet hozzák hozzá, úgy gondoltam megosztom veletek, azokat a részeket, amik engem lenyűgöztek. Ezek nem idézetek, vagy jelenetek leírásai, hanem olyan szókapcsolatok, szófordulatok, amiket eddig soha nem láttam/hallottam/olvastam és inkább egy jó vers jut róluk eszembe, mint egy könyv.Tehát, itt is vannak: 

teste kefír karcsú és margarinsápadt
használt óvszer medúzateteme
televíziós konzervkacagás
emberi seggpapír
parázsló cigarettavég kicsiny napkorongja
izgalmas csótánypanoráma
csótánykilátó
kulturális jégkorszak
élre vasalt toronyházak metropolisza
álom kutyuskivitelben
az Emberiség Zenés-Táncos Talpbetétje
a Világ Fertőzött Végbélkúpja
Apu Izzó Epevezetéke
Apu Tenyérbe Vájt Körme

Elnézését kérem, azoknak, akik esetleg túl szókimondónak találták az itt lévő ízelítő. Azért gondoltam megosztani veletek, mert szerény kis véleményem szerint ezek az "underground" stílusú szókapcsolatok nagyon is találóak és nagyon jól leírják és érzékeltetik a leírni és érzékeltetni valót, még így is csupaszon, a történet nélkül. 
Remélem meghoztam hozzá a kedveteket!

Kellemes szórakozást kívánok!

Már jó ideje érdekel a Borgia család, a hamisítatlan olasz történelmet juttatják eszembe, jobban mondva inkább azt, ahogy azt elképzelné az ember a reneszánsz korában. Nem csak az olasz történelemre gyakorolt hatásuk érdemel említést hanem minden bizonnyal kissé kétségbe vonható családi kapcsolataik (itt nem azokra a korabeli pletykákra gondolok, amelyek szerint, hogy Jacopo Sanazzarot idézzem Lucrezia "Sándornak lánya, asszonya és menye volt", hanem a feltételezett mérhetetlen ragaszkodásra és hűségre célzok, ami ezt a családot egyben tartotta, valamint azokra a rejtélyes halálesetekre, cselszövésekre amelyek szétszakították és pusztulásra ítélték az egykor mindenható Borgia-dinasztiát)

Így hát két könyvet is elolvastam a témában, illetve megnéztem a sorozat első évadát (második évad angolul április 8-ától látható) és ez alapján szándékozom elétek tárni a véleményemet az olvasottakról. 

Az első könyv, amit elolvastam Maria Bellonci, az olasz középkor és reneszánsz lelkes kutatójának műve. Majd' 700 oldal tömény történelem ez a könyv, sokak számára akár élvezhetetlen lenne, hiszen a történésznő nem regény formájában hozta nyilvánosságra elméleteit a család (legfőképp pedig Lucrezia életéről), hanem, mint Lucrezia életrajza és ezen nagyító lencséjén keresztül vizsgálhatjuk meg a pápai család tetteit. A neves és megbecsült kutatónő több ebben a korban élt család sorsát is felkutatta, mint a d'Esték és a Gonzagák, így úgy gondolom, hitelességét, nem csak történelem tudósi mivolta adja, hanem az is, hogy az említett két korabeli család levéltáraiban kutakodva (és Borgia irányultságú kutatásait ezekkel kiegészítve) a teljes képhez közelít. Több helyen is idézi az itt és a pápai levéltárban illetve egyéb családi levéltárakban tanulmányozott (lelőhelyüket is megadja) levelekből, versekből, valamint olyan leveleket is felkutatott amelyek ugyan szorosan nem kapcsolódnak kutatása tárgyához, de említésszerűen szerepel benne az, amire szüksége van egy hiteles dokumentum kiadásához. Becsülendő Bellonciban az is, hogy amit történelmi bizonyítékokkal nem tud alátámasztani, arról nem állít fel egy általa lehetségesnek vélt elméletet, hanem több valószínű magyarázatot ad, például a méltán megbotránkoztató (szerintem) rosszindulatú pletykára, miszerint Lucrezia Borgia vérfertőző kapcsolatot tartott fent apjával Rodrigoval (VI. Sándor pápa) és idősebb bátyjával Cesareval; a magyarázatok közül azonban egyet sem konkretizál, ami szintén becsülendő, tudományosan értékelendő és a hamis teóriákat bölcsen elkerülő taktika. Tévedéseket magyaráz meg bizonyítékok által, mint amilyen a Cesare és Juan születése körül kialakult dilemma: vajon melyikük az idősebb testvér?
Mindezek mellett az írőnő nem esik bele az amúgy a VI. Sándorra vélhetően jellemző házasságtörések, orgiák és a mindent átható fülledt erotika részletes leírásába, ehelyett inkább egyfajta prűdséggel érezteti, hogy a dolog mind erkölcsileg, mind emberileg elítélendő az ő szemszögéből. Máshol azonban Bellonci véleménye nem süt át a sorok között, szinte a kulturális antropológia területén máig érvényes szemléletmódhoz híven, egyfajta külön kultúraként kezeli a korszakot és a kulturális relativizmus módszertani eszméjéhez folyamodva önmagában értelmezi azt, nem pedig saját értékítéletének fényében vetíti elénk a történéseket.
Nehéz ezt a könyvet olvasni, de nem lehetetlen, csak kellő érdeklődéssel kell hozzáállnunk. Történelem rajongóknak (főleg az olasz reneszánsz szerelmeseinek) nem csak a Borgia-dinasztiáról adhat korhű képet, hanem az akkori politikai és helyenként vallási szituációkról is. 

Közvetlenül Bellonci általam nagyon is hitelesnek vélt beszámolója után szinte felfaltam Jeannne Kalogridis A Borgia menyasszony című regényét. Mivel ez regény formában íródott, feldolgozása meglehetősen egyszerűbb, a történet eseménydús, azokat a részeket, melyek Bellonci művében ugyan a teljességre törekvés érdekében szerepelnek, de a regényolvasókat untatná, Kalogridis kihagyja, vagy csak utal rá. Érezhetően forrásként használta fel a Bellonci-féle leírást, annyira érezhetően, hogy Juan holttestének megtalálásakor olyan érzésem támadt, hogy ezt mintha szó szerint olvastam volna már az előzőben. Ennek oka persze az is lehet, hogy a halász vallomása feltehetően hivatalos dokumentum formájában maradt ránk, de kétlem, hogy egy ilyen könnyed regényecske érdekében a pápai levéltár bebocsátást engedélyezett volna írónknak. Meg merem kockáztatni, hogy más forrást nem is nagyon használt hozzá Kalogridis, inkább a képzeletére és a pletykákra hagyatkozott.
Meglehetősen bosszantott, hogy ezek a pletykák (bár nem vagyok sem hívő, sem vallásos) gyakorlatilag szentségtörésnek minősülnek még 500 év távlatából is. 
Ezek ellenére a megközelítés tetszett, egyéni színezetet adott a regénynek, hogy végig Aragóniai Sancha (vagy Sancia) szemszögéből élhettem át az eseményeket, attól függetlenül, hogy Sanchát nem tudom ilyen mély érzésű nőként elképzelni, bár még az is előfordulhat, hogy a Borgia menyasszony fikcionált személyisége közelebb áll a valósághoz, mint hinnénk, hisz róla és Jofre Borgiáról kevés információnk maradt fenn. Cesare mérhetetlen szerelmét Sancha irányába szinte hihetetlennek tartom. Sőt tovább megyek, egyenesen kétlem, hogy a nagyravágyó Borgia ivadék ilyen lehetett volna. Tény, hogy az ember lánya a regényt olvasva halálosan beleszeret ebbe a kétes és ambiciózus férfibe és gyötrődhet, hogy ilyen férfi nem létezik széles e világon, de határozottan elutasítom, hogy (érzésem szerint legalábbis) hódításainak kegyetlensége (a nők megerőszakolásától kezdve és más módokon történő meggyalázásán keresztül a változatos formájú és irányultságú gyilkosságokig) akár a legcsekélyebb mértékben is kötődnének Sancha személyéhez, mint egyfajta revans a női nemen a kikosarazott és összetört szívű szerető részéről. Szem előtt kell tartsuk ez esetben, hogy bár Cesare minden bizonnyal mindent megtett azért, hogy elnyerje a katonai rangot (nem riadva vissza semmitől, még öccse meggyilkolásától/meggyilkoltatásától sem), minden bizonnyal rendelkezett azon katonai vérmérséklettel, amely nem csak nagyszerű stratégává és ragyogó főparancsnokká tették (bár nagyszerűsége megkérdőjelezhető abban az értelemben, hogy mennyire lehetett volna egymagában kiemelkedő katona, hiszen a velencei követ nagy igazsága szerint a pápa nélkül három napig se húzta volna a csatatéren), de heves, vérszomjas és vérontásra mindig kész fenevaddá is. Nagyon jól tudjuk, hogy a történelem során nem ő volt az egyetlen aki meglehetős élvezetet talált az ellenség asszonyainak meggyalázásában és az ellenség iszonytató lemészárlásában. Megkockáztatom, hogy egy ilyen vérszomjas személyiség kialakulásához nagyobb mértékben járulhatott hozzá a kezdetekben rákényszerített egyházi pálya, Juan öccse dühítő alkalmatlansága a katonai pályára és apja lenézése. 
Meglepett, hogy a regény folyamán Cesaret úgy emlegetik, mint Juan öccsét, holott Bellonci révén ismerhetjük a félreértés körülményeit, a két pápai bullát és a nepotizmust kiküszöbölő cseleket, valamint a könyv elején található családfa is két évvel idősebbnek jelöli Cesaret!
Ha valaki egy jó történelmi fikcióra vágyik, nyílt erotikával és lazább történelmi háttérrel, bátran ajánlom, de azért ne erre a regényre alapozva próbálja meg fitogtatni történelmi tudását!

Bellonci könyvét úgy reklámozzák a napokban, hogy ennek alapján készítették a The Borgias (magyarul Borgiák néven fut), amúgy élvezetes sorozatot. Ez nagy hiba, hiszen távolabb már nem is állhatna Belloncitól ez a fajta adaptáció. Inkább keveréke a két író könyvének és a forgatókönyvírók fantáziájának. Belloncitól javarészt a történelmi részek hitelessége származik, a kapcsolatok szövevényes hálóját pedig Kalogridistől kölcsönözték, itt-ott egy kis költői szabadsággal. Az első évadot magyarul néztem végig, de amikor belenéztem angolul, elhűltem. Magyar hanggal sokkal élvezetesebb, angolul monotonnak, érzelemmentesnek tűnik, attól függetlenül, hogy a szereposztás nagyon jó: Jeremy Irons nagyon jó Sándor pápa (bár ezen ki lepődik meg, ha Jeremy Irons-ról van szó?), a szép nők szépek (egy-két kivétellel azért) és azt hiszem megfelelően megbotránkoztató az erkölcstelenség is, amit színre vittek. Azonban zavaró volt számomra, hogy A katedrálisból készült sorozatban William-et alakító David Oaks ennyire be lett skatulyázva. Nem mást alakít, mint Juan-t, így jelleme csak kis mértékben tér el William-től. 
A díszletek szépen kidolgozottak, a ruhák pedig gyönyörűek. A Trevor Morris által jegyzett OST pedig egyszerűen csodálatos, az én agyamat mindenképpen relaxálja és nagyon élvezetes volt a két témához kapcsolódó könyv olvasása közben hallgatni.
Ezt a sorozatot is, mint A katedrálist ajánlom figyelmetekbe lazításképpen, de a Kalogridis könyvnél lévő felhívás itt is érvényes, ne ebből akarjatok történelmi tudást szerezni! 

Nagyon kellemes szórakozást kívánok mindenkinek!
 

Erről a kötetről is sok negatívumot olvastam, olyanokat, hogy túl sok a váratlan fordulat, vagy túl hihetetlen, erőltetett, stb. Nos, én ezeket egyáltalán nem érzékeltem. Így utólag egy jól megszerkesztett krimi lett belőle. Utoljára ilyen katarzis élményem a Tíz kicsi néger elolvasásakor volt. Ezzel persze nem akarom Agatha Christie zsenijéhez hasonlítani a szerzőpárost, hiszen akármennyire élveztem eddigi könyveiket, a krimi királynőjétől nem csak műfajban, de stílusban is messze állnak, persze ez így is van rendjén, de ez a könyv szerintem egy sikeres próbálkozás két műfaj vegyítését illetően.

Indulásnak úgy találtam, hogy ha Bécs, akkor csak unalmas lehet, túl közel esik Magyarországhoz (a magyar irodalmat valamiért nem tudtam megkedvelni, de természetesen up to date vagyok belőle, ez az érzés elég megmagyarázhatatlan és magyartalan, ezért inkább neki sem állok, mert még elvetemültnek tartanátok). Így elég lassan is haladtam magamhoz képest. Türelmetlen voltam, folyton azt kérdeztem magamtól, hol lehet Atto? Visszatér Ugonio? Megint az első két kötetben megismert szereplőkkel lesz kalandom, vagy újakat kell megszeressek? Aki olvasta, tudja a választ: a régi ismerősök nem hazudtoltak rá jellemükre, az újak pedig rejtélyesen megosztóak, ahogy anno elődeik is.

Ismeretlen okoknál fogva nagy büszkeséggel töltött el, hogy Cloridia több szerepet kapott. Már a Secretumban megcsillogtatta ragyogó logikáját és kapcsolatainak hasznosságát, most azonban aktív szereplővé lépett elő, ami új színt hozott a szürke bécsi napokba. 

A felsorolások mennyisége nem csökkent az előzőekhez képest, de ezt meg is értem. A korhű kép érdekében végzett kutakodásnak egyetlen morzsáját se akarták veszni hagyni az írók. Már amúgy is megszoktam, sőt van aminek utána is néztem, vajon tényleg úgy van-e ahogy. 

Katarzis élményről beszéltem, amit őszintén szólva nem értek miért jött rám, amikor "Penicsek" elmesélte, hogyan szervezte a történetet tarkító, kivételes kegyetlenségről árulkodó gyilkosságokat a lengyel Opalinsky. Ez még nem is számítana akkora élménynek, de amikor végig sejted, hogy igazából ki is a gyilkos és beigazolódik (hogy mégsem az, akire a cseh diák ráfogta), az leírhatatlan. Rádöbbenni, hogy egy hatalmas kémjátszma közepébe csöppentél és még csak észre sem vetted, letaglózó. 

Néhány szót akartam még itt szólni Szimonisz praktikáiról. Sokaknak hihetetlennek tűnhet, hogy élte túl a görög diák/kém a vadállatok támadását. Különleges praktikái, amit főhősünknek a történet végén átnyújt egy kötetben, nem adnak teljes mértékben kielégítő választ. Abszurdumnak is tűnik, hogy egy összeizzadt kenyérdarabka megszelídítené az állatokat. Ez szerintem nem is igaz. A különböző rétegben egymásra ragasztott posztó darabokról tudom, hogy hatásosak nyíl, illetve golyó ellen is (erről láttam egy műsort a tévében, meg is lepődtem rajta, mert elég hihetetlennek tűnt, hogy már 8-10 jól összeragasztott és kiszárított posztó darab képes a nyilakat felfogni).

Drasztikus befejezés volt Atto halála és az inas/kertész/kéményseprő némasága. De végérvényben, ebből indul ki egy új történet, Atto krónikája.

Olvassátok bátran és ne azon filozofáljatok, milyen lehetetlen dolgok történnek hőseinkkel! Nem is olvasnánk regényt, ha csak száraz adatokat szeretnénk megismerni. 

Kellemes időtöltést és nagyon sok szép napot kívánok Nektek!

Van ebben minden: szex,szerelem, árulás, csalás, ami egy jó kis történelmi fikcióhoz kell. Utólag kezdtem csak utánaolvasgatni és meg kell mondjam, nagyon elhűltem, amikor több helyen is olvastam, hogy: "fikciónak nem rossz" meg: "annyi a hihetetlen fordulat, hogy elveszti a történelmi jellegét". Ember, ha csontszáraz történelmet akarsz olvasni: töri könyv!

Nekem mindenesetre nagyon tetszett. Nem volt közben bezártság érzetem, mint az Imprimaturban (amiben az viszont pozitívumnak számít, hiszen be vannak zárva), nagyon tetszett a (viszonylag) szabad nyargalászás Rómában. Nem tudom, hogy a könyvben említett műemlékekből, utcákból, templomokból mennyi maradt mára, de hatalmas kedvet kaptam ahhoz, hogy meglátogassam a várost az akkori formájában (amire sajnos várhatok az időutazás felfedezéséig). 

Örültem, hogy az Imprimatur szereplői maradtak a főhősök, kisebb-nagyobb változásokkal, legfőképpen jó néhány évvel gazdagabban. A jellemek mit se változtak, ami szerintem nem volt akkora hátrány, elvégre túl klisészerű lenne, ha Melani apát nem kámfor módjára tűnne el és inasunk nem hinne az ígéreteinek. Azért jó olvasó módjára vártam, hátha mégis csoda történik.

Volt egy-két dolog, amire nagyon kíváncsi lettem volna, többek közt a kertben látott hallucinációk miértje, de a többi rejtély és intrika között ez igazán semmiség. 

Igazából, ezt is, mint az eddig olvasottakat  nagyon szívesen ajánlom a figyelmetekbe, mert nagyon szép, színes képet fest a korabeli Rómáról, a bűnüldözés egykori formáiról is (amik még  ma is kétesek mellesleg). Talán kicsit több információt adhatott volna a pápaválasztás körüli ceremóniákról, de tekintve, hogy a regény elején gondoltakhoz képest nem ez lett a főtéma, ez sem olyan nagy fekete pont. 

Már nagyon várom, hogy elkezdhessem végre a harmadik részt, illetve az Intrika című kis közjátékot, ami átvezet a negyedik részbe (amiről aztán végképp negatív kritikát olvastam, ami még sajnos igaz is lehet). Remélem ez hamarosan megtörténik és amint elolvastam tudathatom a véleményemet veletek.

Kellemes időtöltést!

Tegnap este sikerült elolvasnom, az élelmiszerismeret tételek meglehetős hanyagolása árán és meg kell mondjam, megérte, bár akkor még nem tudtam mit gondoljak róla. 

Merle, így kétségtelenül jó, hiszen a bácsi tud, nagyon is. A helyzet viszont az, hogy ez az egész történet annyira szét van darabolva, hogy nehéz róla véleményt formálnom. Na nem mintha csak úgy, lezáratlanul lenne vége egy-egy kötetnek (abból a kemény kettőből amit eddig volt szerencsém megszerezni és elolvasni), csak túl aprólékosnak éreztem az elején, ami persze azzal a lendülettel elmúlt, amikor befejeztem, és epedeztem a következő kötetért (ami persze nincs meg).

Hogy ne csak a könyvellátottsági viszontagságaimról fecsegjek, a könyvről is egy jó pár szót. Szerintem még akkor is nagyon jól érthető a történet, ha esetleg valaki csak úgy kezébe kapja a könyvesbolt polcáról minden előzmény nélkül, sőt, tovább megyek! Jobban élveztem, mint a Francia históriát, ami ehhez a kötethez képest csak egy nagy bevezetés, viszont nagyon jól szolgált a szereplők és a háttértörténet megismeréséhez. 

Nagyon jókat lehet derülni egy-egy jeleneten és az akkori orvostudományi ismereteken. Ezek mellett azonban úgy vélem, hogy kis gunyoros alcímemet méltán kiérdemelte. Szerencsére anélkül válunk Pierre de Siorac (számos) szerelmi kalandjának  szemtanújává, hogy elszörnyednénk, hogy egy 15-16 éves suhanc, hogy a viharba élhet ilyen aktív szexuális életet (és honnan veszi a lehengerlő szövegeit?). Amellett, hogy gyakorlatilag minden útjába kerülő csinosabb lánynak/asszonynak teszi a szépet (nem is akárhogy!), illetve magáévá teszi, szinte felfoghatatlan, hogy van emellett ideje orvosi egyetemre járni, szórakozni illetve kisebb-nagyobb csetepatékba keveredni (vagy ez csak a mi korszakunkban nem kivitelezhető egy életen belül?).

Nehezen indultam vele, bár ott kezdődött, ahol a Francia História véget ért, később pedig nem tudtam letenni. Magamhoz képest lassan haladtam vele (talán a bűntudat miatt, hogy tanulnom kéne), de biztosíthatom, hogy nem a nyelvezet (bár van egy-két "KertészImrés" kilométeres mondatocska) és nem a történet az oka, hiszen mindkettő magával ragadó, nagyon hiteles.

Mint eddig összes olvasmányomat meleg szívvel ajánlom ezt a regényt is. Én speciel nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, remélem felkeltettem az érdeklődéseket és hozzám hasonlóan élvezni fogjátok a regénysorozatot!

Kellemes szórakozást és olvasmányokban gazdag, boldog új évet kívánok!

 Hála az égnek beindult a névnapi, Karácsonyi könyváradat (bár vizsgaidőszak van, így alaposan ki fog tolódni a tényleges hasznosulás időpontja)!!! Elsőnek ezzel a kicsit limonádé, kicsit tanulságos, de mindenképpen gyönyörű színes mesevilággal kezdtem.

Kicsinek sose kedveltem a cirkuszt, a Fővárosi Nagycirkuszban is csak egyszer jártam, de még félidő előtt eljöttünk onnan mert berezeltem, hogy megesznek a tigrisek. Ám ez az élmény se volt olyan, mint amilyennek egy cirkuszt képzeltem. Mindenkiben él egy kép róla, nem? A cirkuszi világ rejtélyes, külön szabályokkal, vagy szabályok nélkül, összetartás, már-már egy ellenkultúrának mondanám. 

Sara Gruen olyan csodálatosan festi meg ezt a világot, hogy csak dőzsöltem benne. Milyen élmény lehet, vonatkocsik tetején ugrálni, sátrat felhúzni, a cukorka és kukorica árusok forgatagában élni, még csak el se tudjuk képzelni!

Bámulatos ez a kis különc univerzum, magával ragadó és egyszerre rémisztő is. Nem tudom ezek a vándorcirkuszok tényleg így működtek-e a maguk idejében, vagy csak a szenzáció hajhász életünk szüleménye az egész, de az biztos, hogy varázslatos. 

Nem csak azért, mert elefántok, fogatlan oroszlánok, kiemelkedően intelligens lovak, extrém kövér nők, vagy torzszülöttek forgataga ez, egyszerűen már belegondolni a ténybe, hogy ezek az emberek saját vonatszerelvényeiken rázták csontjaikat és vertek sátrat egy-egy tágas réten, olyan hangulatot ad a történetnek, ami nemes egyszerűséggel magába szippant. 

Mindezek mellett egy fenomenálisan jó humorú főszereplőt kapunk idegenvezetőül, aki bebizonyítja, hogy a cirkusz szeretete se nem kor se nem állapot függő. Aki kilencven éves ugyanúgy otthonának tartja a nagy sátrat és a manezsériát, mint 23 évesen tette, amikor feje tetejére állt az élete. 

Színpompás, fordulatos mese ez mindenkinek, aki csak egy kicsit is szeret az egyik pillanatban önfeledten csodálkozó közönség, majd a másikban csillogó szemmel mosolygó és a nagy igazságokon elgondolkodó felnőtt lenni. 

A könyvből nem régiben film adaptáció is készült, tényleg minimális változtatással, ezt is szívesen ajánlom figyelmetekbe!

Jó szórakozást és kellemes ünnepeket kívánok!

 Eredetileg anyukámnak akartam megrendeli Karácsonyra, de félúton rájöttem, hogy ez neki nem fog tetszeni, így inkább a saját intellektusomat kényeztettem. Tegnap vettem. Mára el is fogyott.

Kicsit megrettentem, hogy egy X-men-be oltott Odaáttal találkoztam, de végülis rájöttem, hogy a hangulat olyan fenomenális és utánozhatatlan, hogy egyikhez se hasonlítható. 

Jobban belegondolva, hogy miről is szól, ááá, inkább meg se próbálkozom vele, ezt olvasni kell és átélni. Annyit fűznék csak hozzá, hogy minden korosztály élvezheti. Főleg azok, akik egy kicsit magukra ismernek, akárcsak én. Nem mintha szörnyket látnék, de azért néha eszembe jut nekem is olyan a sötétben, hogy mi van, ha a sötét gardróbból elugrik egy hasfelmetsző? És ki ne akart vagy akarna magának különleges tulajdonságokat? Micsoda érzés lehet, ha egy mozdulatunkra tűzgomolyagot tarthatnánk a markunkban, vagy gondolatot olvashatnánk, ha felrepülhetnénk egy ház tetejére, vagy virágokat, fákat növeszthetnénk a puszta akaratunkkal, a láthatatlanságról nem is beszélve.

A könyv rettentő egyedi, régi fényképekkel illusztrálva. Itt megrökönyödhet a mindenkori olvasó: egy könyvben fényképek és rajzok? Gyereknek nézek én ki?! Ne ítélkezzünk annyira előre, vizsgálgassuk meg azokat a fényképeket alaposabban! 

Szerethető, kevésbé szerethető és kétes szereplők, egy képzeletbeli (?) világ, ami megmagyaráz mindent. Tündérmese? Igen. Happy ending? Amennyire egy újra kezdés és egy elkötelezett háború csak lehet. 

Ajánlom mindenkinek, aki szeret borzongani, de nem akar felnőni és elsősorban, azoknak, akik különlegesek szeretnének lenni, vagy már azok is.

Jó szórakozást!

 Húha, rég nem írtam. Lassan az ősidők óta, de ígérem most bepótolom.

Ahogy ígértem, kicsit megkritizálom a Katedrális sorozatadaptációját. 

Nem tudom, Ti hogy áltatok hozzá, de nekem egy-két apróbb kivételtől eltekintve tetszett. Bár lehet, hogy csak a Jankót alakító Eddie Redmayne-nek köszönhető, aki nem mellékesen minden más filmjében pocsék alakítást nyújtott, de elnézhetjük neki, elvégre a modell szakmából tör fel a szentem, az ottani elvárásokat viszont rendkívül kimagaslóan teljesíti. 

Kezdjük ott ahol, általában az adaptációk bukni szoktak: a történet. Attól függetlenül, hogy egy pár dolgot megváltoztattak a forgatókönyvírók, szerintem még így és élvezhetővé varázsolták a sztorit. Sok helyen olvastam a megtekintést megelőzően, hogy az első 2 részben igazán foglalkoztathattak volna gyerekszínészeket, amivel valahol mélyen egyetértek, hiszen sem Aliena, sem Jankó nem volt hiteles tizenéves, sem a többi történet során meglehetősen szembetűnő öregedést mutató szereplő, de úgy gondolom, ez a sorozat nem lett volna az ami, ha teszem azt, Hayley Atwell helyett egy törpe makogja el az esküjét, ami amúgy nagyon sokak szerint inkább egy általános iskolai földrajz felelethez hasonlított, mint véresen komoly atyai esküre, de itt megkérdőjelezném a véleménynyilvánítók földrajz tudását, kétlem, hogy ennyire folyékonyan mondták volna fel Dél-Afrika gazdasági földrajzát.

A képi látványhoz szerettem volna még kicsit hozzá szólni, ami szerény véleményem szerint elég gagyira sikeredett helyenként. Például amikor Fülöp és a paphadsereg kivonul a kőbányába és elkergeti William-et (itt egy kis változás, mert ő ugye ott se kellett volna legyen ekkor) nagyon hatásos, hátborzongató és tényleg átélhető a feszültség, de utána mi a fenének rontották el egy rettenet ócska napfelkeltével, az valószínűleg örök rejtély marad. Ugyanígy kifogásoltam a 8. rész legvégén megjelenő katedrális belsőt, illetve az onnan kiinduló madártávlatot, szebben is meglehetett volna oldani, a Salisbury-i apátság valószínűleg nagyon szívesen beengedte volna a forgatócsoportot a megfelelő anyagi kompenzáció ellenében. Ennyit szerintem megért volna, hogy ne legyen olyan hatása az egésznek, mintha egy 90-es évekbeli béndzsa effekt lenne.

Szintén sok helyen kifogásolták a szereplőket, amivel időnként egyetértettem, néhol meg sután álltam, és kíváncsi lettem volna, vajon a kommentelő melyik adást nézte? Eddie Redmayne-t már nem szeretném tovább dicsérni, mert erről egy egész új blogot tudnék írni, ahhoz meg már kicsit vén vagyok, de a már említett eskü jelenetre nagyon kíváncsi lettem, és végül nem értettem egyet az előttem oly bölcsen megszólalóval. Olcsó reklám fogásnak tartottam viszont, hogy egy olyan nagy nevet, mint Donald Sutherland, egy olyan "epizódszerepre" nyertek meg maguknak, mint Bartholomew gróf. A William-et alakító David Oakes hatalmas piros pontot kap, mert annyira jól átérezte, hogy mekkora elfajzott görénynek kell lennie, hogy az már dicséretes, ő amúgy a Borgiák sorozatban is megleshető, amire most nagyon megjött ettől az ingerenciám.

Amitől cseppet felfordult a gyomrom, az a sebtében a sztoriba költött vérfertőző kapcsolat Lady Regan és William között, amire a mai napig nem  sikerült rájönnöm, hogy miért kellett bele, bár ettől mindkét ember csak antipatikusabb lett, de ezt a célt igazán jól szolgálta volna pár értelmetlen gyilkosság és aljasság, mint a könyvben is. 

Megint csak másoknál olvastam, hogy nem éleződött ki eléggé a Waleran és Fülöp közti ellentét. Megint csak kérdezem a véleményezőket, hogy mi a fészkeset néztek a sorozat helyett? Én pont, hogy a könyvben nem éreztem annyira kiélezettnek a szitut, míg a filmben érezhetően remegett a levegő az elfojtott utálattól. Persze itt nagyobb hatása van a képi hatásnak is, és az is meglehet, hogy én vagyok fordítva bekötve.

Mindenesetre aki szeretné, nézze meg, de ne felejtsen elvonatkoztatni a könyvtől!

Kellemes sorozatnézést és sok-sok olvasást kívánok!

Nagyon sokat gondolkodtam rajta, vajon megírjam-e ezt a bejegyzést, de annyira fel vagyok háborodva, hogy mégis muszáj lesz. Nem szoktam közvetlenül egymás után egy írótól két vagy több könyvet olvasni, nehogy az előző élmény elhomályosítsa az utána következőt, mostanában mégis erre vetemedem. Ez volt most a nagy hiba.

Még mindig ragaszkodom ahhoz, hogy Jodi Picoult fenomenálisan választ témát és azokat nagyon alaposan körbe is járja, hatalmas kutató munka állhat a regényei mögött, de úgy látszik emellett már nem jut ideje és fantáziája új körülményeket teremteni. Ne értsetek félre, szerethető karaktereket gyárt, de min ugyanazok! Az apuka mindig közalkalmazott (eddigi három általam olvasott regényében két rendőr és egy tűzoltó), az anyukának megkérdőjelezhető az etikai érzéke, amin viszont nagyon kiborultam a Törékeny olvasása közben, hogy szóról-szóra leírta ugyanazt a párbeszédet anya és ügyvéd lánya közt. 

Hogy valami jót is mondjak magáról a könyvről, elég megrendítő és legszívesebben lelöktem volna egy lépcsőn az anyukát, amiért így szét tud zilálni két családot és egy barátságot. Szerintem Charlotte O'Keefe az eddigi anyukák közül a legrosszabb. Nagyon irritált, sajnálom nem tudok ellene tenni. Viszont azt nagyon értékeltem, hogy megszólalt Willow idősebb testvére is, a bulaemiás Amelia. Másik két regényében a testvérek lelki zavarai nem manifesztálódtak olyan egyértelműen, mint ennél a kislánynál, és őszintén szólva, nagyon elborzasztó volt, hogy senki nem vette észre, sem őt, sem a problémáját. Elszörnyedtem, amikor leírta hogy 45 kiló és kövérnek érzi magát, nehéz volt a falási epizódokat felváltó hánytatásokat vele együtt átélni. Főleg vele tudtam együtt érezni. 

Nem mondom, hogy ne olvassátok, mert jó könyvek, de tartsatok ezek közt a könyvek közt szünetet. Ha egybe olvassátok, olyan mintha mindez egy családon belül történne. 

 Az előzőekben azt írtam, az írónő regényei (legalábbis  azok, amik az én karmaim közé keveredtek) tucat munkának tűnnek. Szerkezetére vonatkozólag ezt az állításomat még mindig fenn tartom, viszont emelem kalapom a hölgy előtt (ahogy már előbbi könyvénél is tettem), hogy ilyen témákhoz mer nyúlni. A mostani egy végzetes kombó : halálbüntetés + gyerekmolesztálás + vallás. 

Sajnos azt nem mondhatom el, hogy nem tudtam milyen csavar következik éppen a történetben, ilyen tekintetben azt hiszem, bármennyire is csavaros az író esze, sokat olvasottaknak nem lehet újat mutatni (kivéve talán Agatha Christie-t), de pozitívum, hogy az élményt nem csorbítja ez sem. 

Külön rámutatnék arra, hogy ebben és a Nővérem húgában is elég érdekes szerepet töltenek be az anyukák. Mind a ketten erkölcsi dilemmáikkal küzdenek és közben azt is elintézik, hogy elgondolkodjunk, mit tennénk, ha a lányunk rákos, vagy szívbeteg lenne. Persze, minden hegyet megmozgatnánk, de ezt meddig tehetjük? Hol húzhatjuk meg a határt az önös érdek és a segíteni akarás közt? 

Olvassátok el! Szerintem nincs helyes válasz.