Nem, a cím nem túlzás, tényleg életem legnagyobb élménye volt elolvasni ezt a könyvet. Meghaladja az 1000 oldalt és az 1 kilót, és mégse volt kedvem letenni. Minden oldal eseménydús, jól indul és gördülékenyen halad tovább. Néha már összefolytak a szemem előtt a betűk, de annyira olvastatta magát, és annyira érdekelt a következő lépés, hogy volt, hogy a könyv felett aludtam el, de az izgalomtól 5 perc múlva felébredtem és ott folytattam ahol abbahagytam.
A szereplők nagyon jól megálmodottak, bár kicsit inkább romantikába hajlóan csak feketék vagy csak fehérek, két főszereplőnk, Caris és Merthin viszont komplexebb. Ezt a kis hiányosságot azonban elnézhetjük, tekintettel a terjedelemre és a mű általában vett komplexitására. Ilyen magával ragadó szereplőkkel még sose találkoztam. Bevallom derekasan, én sírtam Caris helyett is eleget, örültem amikor meghalt Merthin firenzei felesége és majd kiugrottam a bőrömből, amikor hősnőnk végre kilépett az apácarendből. Néha azon is rajta kaptam magam, hogy együtt áskálódom és tervezgetek velük és ez nagyon felelmelő érzés volt. Komolyan úgy éreztem, mintha én is ott lennék Kingsbridge-ben.
Történetünk a 100 éves háború előzményeit és magát a háborút is felöleli, ám maga a történelem inkább háttérként jelenik meg, bár egy-két helyen előtérbe is kerül. Meglepően konstatáltam, hogy még ezek a részek sem unalmasak. Igaz, ami igaz, kicsit lelassultam a háborús jeleneteknél, de ugyanúgy élveztem, hiszen Caris-szal együtt járhattam végig a csatatérré változott Franciaországot.
A katedrálishoz hasonlóan elég bőséges információ áll rendelkezésünkre az építészetről, és a technikai fejelményekről, de hála az égnek a várakozásaimmal ellentétben nem szárazan, inkább művészi szempontból prezentáltak ezek a részek. Igaz, nem értettem meg mindent a zsargonból, de ez legyen a legkevesebb, és ráadásul majdnem mindig meg is magyarázza (főleg Merthin) újszerű ötleteit, újításait és ezeket szembe állítva a régi, hagyományos technikával, még a laikusok számára nehezen átlátható, bonyolultabb építészeti módszerek is logikusnak és egyszerűnek tűnnek.
Ami nélkül ez a regény nem lehetett volna az ami, az két női főszereplőnk: Caris és Gwenda. Abban az időben ugyebár nőből két fajta létezett: a feleség és az apáca. Caris azonban inkább egy mai nőre hasonlít. Már-már feminista, egyértelműen karrierista, de hála összetett jellemének örökös vívódásban találjuk szerelme és hivatása, a gyógyítás közt. És amiért külön hálás vagyok: végre egy nem idegesítően tudálékos, hanem gyakorlatias, tapasztalataiból tanuló okos nő az irodalomban!
Gwenda céljait tekintve Caris ellentéte, mégis jó barátnők. Feleség és anya, gondolatait férjének és családjának boldogulása foglalja le, igazi anyatigris. Parasztasszony létére azonban furfangos és könnyen átlátja a helyzetet.
Nem akarok abba belekötni, hogy az 1330/60-as évek környékén nagy valószínűséggel ilyen nők nem élhettek, mert szeretném azt hinni, hogy igen is voltak már akkor is ilyen karakán, egyenes jellemű nők a társadalomban, még akkor is ha nem örvendtek akkora tiszteletnek és szeretetnek, mint hősnőink.
Persze mit érnénk szőke herceg nélkül, aki esetünkben vörös : Merthin. Lecsúszott lovag idősebb fia, aki csenevész termete miatt inkább ácsinasnak adnak szülei. A fiú rettentő tehetséges, ami hamar megmutatkozik és nem kevés konfliktushoz vezet közte és tehetségtelen, gerinctelen és legfőképp kontár mestere közt. Pályáját mégis el tudja indítani egy nagyszerű híddal, majd több tapasztalatot szerez Firentében (és nagy szomorúságunkra családot, miután Carist boszorkányság vádjával elítélik de apácának áll, hogy megmeneküljön a haláltól), ahonnan a pestis túlélőjeként visszatér kislányával együtt Kingsbridge-be. Életcélja Anglia legmagasabb tornyát megépíteni. Tartottam tőle, hogy nagyon sok szó fog a téma körül forogni, de hála az égnek nem történt meg (ez amúgy idegesített a Katedrálisban, hogy folyton a katedrális építés körül megy a nyavalygás). Szimpatikus (mert ugye melyik nőnek ne lenne az) rendíthetetlen szerelme Caris iránt, de emellett szerencsére szorult belé annyi realitás, hogy belássa szüksége van a rendes családi életre és viszonzott érzelmekre.
Szándékosan nem írtam le cselekményt, csak szórtam a morzsákat és nagyon a lényegre szorítkoztam. Ha valaki egy csodálatos, szó szerint elragadó könyvre vágyik, vegye ezt kézbe, az élmény, a katarzis garantált!
