A Rukkolának köszönhetően a közel múltban sikerült beszereznem az eddig megjelent Langdon köteteket az inkább hírhedt, mint híres Dan Brown tollából.
Magyarul is nagy kedvencem volt az Angyalok és démonok (Angels and demons), de így eredeti nyelven még jobb volt. Magába szippantott a nyelvhasználata. Erre a legjobb példa az előző postban közzé tett monológ Carlo Ventresca camerlengótól. A fordítás nem késztetett gondolkodásra, nem sikerült annyira mélyre nyúlnia, mint az eredetinek. Ez persze nem azért van, mert ne lenne jó a fordítás,sőt. Valahogy még sem az.
Szeretem a regény pörgősségét és természetesen azt, ahogy az olasz kulturális remekműveket mint nyomjelzőket használja. Nem szándékozom megkérdőjelezni, hogy igaz-e a történet, vagy sem, de Brown mesterien meg tud győzni arról, hogy mindez akár igaz is lehetne.
Rögtön az Angels and demons után kaparintottam karmaim közé Az elveszett jelképet (The lost symbol). Mivel teljesen új volt a történet, utánanéztem a Molyon, ki mit gondolt róla. Sokan azt mondták, hogy unalmasan lassú, vontatott, szájbarágós és kiszámítható.
Ezek ellenére úgy indultam neki, hogy szeretni fogom. A lassúságot, vontatottságot azzal magyaráztam, hogy biztos csak csigázni akar az író, olyan nagy durranásra készül, amilyet eddig még nem írt. Maga a történet több szálon fut, amik viszonylag későn kapcsolódnak, ez zavaró is volt, mintha három külön történetet olvasnék 300 oldalon keresztül. Aztán amikor összekapcsolódtak, kezdett gyanússá válni az egész. Túl sok olyan dolog keveredett a véleményem szerint, amit kevesünk gyomra vesz be.
Már hozzá szokhattunk, hogy Brown előszeretettel támadja valamilyen módon az egyházat (még akkor is, ha ez nem kifejezett pocskondiázás, egy Langdon regényben sem vetődhetnek fel bennünk nem az egyház hatalmát és feladatát megkérdőjelező kérdés áradatok). Ami azonban Az elveszett jelképben megy végbe... jaj, ekkora kavart!
Ezt a tudományos valamit keverni a vallással és a szabadkőművességgel! Az utolsó 15 oldal kínszenvedés volt.
Ismételten nem áll szándékomban, hogy bárkit is megsértsek a hitében! És ez a banális játék a word - Word szavakkal. Valahol itt tudatosult bennem, hogy ez a finálé nem hogy nem fog akkorát durranni, mint amire a regény elcsigázottsága utalt, de még egy aprócskát se! A végét ráadásul túl is húzta Brown, mint nagyanyáink az első rétesüket...talán jobb lett volna, ha homályban felejt minket és nem fedi fel az elveszett jelképet.
Ezt az utolsó bekezdést pedig azoknak szánom, akik minden egyes könyvnél panaszkodtak az író szájbarágós stílusára. Nos, én ezt nem tapasztaltam, nem tudom, ők mit olvastak. De ha már ilyen szakértőnek tartják magukat a témában, hogy nem kell a szájukba rágni, hogy melyik szimbólum mit jelent és nem szeretnék egy ember ráébredését a megoldásra végigszenvedni, akkor ne tegyék, ne olvassák. Nem minden könyv való minden embernek, itt is, minden más területén az életünknek, ismernünk kell a korlátainkat és igyekezni, hogy ne korlátozzunk másokat!
