Erről a kötetről is sok negatívumot olvastam, olyanokat, hogy túl sok a váratlan fordulat, vagy túl hihetetlen, erőltetett, stb. Nos, én ezeket egyáltalán nem érzékeltem. Így utólag egy jól megszerkesztett krimi lett belőle. Utoljára ilyen katarzis élményem a Tíz kicsi néger elolvasásakor volt. Ezzel persze nem akarom Agatha Christie zsenijéhez hasonlítani a szerzőpárost, hiszen akármennyire élveztem eddigi könyveiket, a krimi királynőjétől nem csak műfajban, de stílusban is messze állnak, persze ez így is van rendjén, de ez a könyv szerintem egy sikeres próbálkozás két műfaj vegyítését illetően.
Indulásnak úgy találtam, hogy ha Bécs, akkor csak unalmas lehet, túl közel esik Magyarországhoz (a magyar irodalmat valamiért nem tudtam megkedvelni, de természetesen up to date vagyok belőle, ez az érzés elég megmagyarázhatatlan és magyartalan, ezért inkább neki sem állok, mert még elvetemültnek tartanátok). Így elég lassan is haladtam magamhoz képest. Türelmetlen voltam, folyton azt kérdeztem magamtól, hol lehet Atto? Visszatér Ugonio? Megint az első két kötetben megismert szereplőkkel lesz kalandom, vagy újakat kell megszeressek? Aki olvasta, tudja a választ: a régi ismerősök nem hazudtoltak rá jellemükre, az újak pedig rejtélyesen megosztóak, ahogy anno elődeik is.
Ismeretlen okoknál fogva nagy büszkeséggel töltött el, hogy Cloridia több szerepet kapott. Már a Secretumban megcsillogtatta ragyogó logikáját és kapcsolatainak hasznosságát, most azonban aktív szereplővé lépett elő, ami új színt hozott a szürke bécsi napokba.
A felsorolások mennyisége nem csökkent az előzőekhez képest, de ezt meg is értem. A korhű kép érdekében végzett kutakodásnak egyetlen morzsáját se akarták veszni hagyni az írók. Már amúgy is megszoktam, sőt van aminek utána is néztem, vajon tényleg úgy van-e ahogy.
Katarzis élményről beszéltem, amit őszintén szólva nem értek miért jött rám, amikor "Penicsek" elmesélte, hogyan szervezte a történetet tarkító, kivételes kegyetlenségről árulkodó gyilkosságokat a lengyel Opalinsky. Ez még nem is számítana akkora élménynek, de amikor végig sejted, hogy igazából ki is a gyilkos és beigazolódik (hogy mégsem az, akire a cseh diák ráfogta), az leírhatatlan. Rádöbbenni, hogy egy hatalmas kémjátszma közepébe csöppentél és még csak észre sem vetted, letaglózó.
Néhány szót akartam még itt szólni Szimonisz praktikáiról. Sokaknak hihetetlennek tűnhet, hogy élte túl a görög diák/kém a vadállatok támadását. Különleges praktikái, amit főhősünknek a történet végén átnyújt egy kötetben, nem adnak teljes mértékben kielégítő választ. Abszurdumnak is tűnik, hogy egy összeizzadt kenyérdarabka megszelídítené az állatokat. Ez szerintem nem is igaz. A különböző rétegben egymásra ragasztott posztó darabokról tudom, hogy hatásosak nyíl, illetve golyó ellen is (erről láttam egy műsort a tévében, meg is lepődtem rajta, mert elég hihetetlennek tűnt, hogy már 8-10 jól összeragasztott és kiszárított posztó darab képes a nyilakat felfogni).
Drasztikus befejezés volt Atto halála és az inas/kertész/kéményseprő némasága. De végérvényben, ebből indul ki egy új történet, Atto krónikája.
Olvassátok bátran és ne azon filozofáljatok, milyen lehetetlen dolgok történnek hőseinkkel! Nem is olvasnánk regényt, ha csak száraz adatokat szeretnénk megismerni.
