Nem vagyok az "egy olvasótól egyszerre mindent elolvasok" híve, itt mégis kivételt tettem. Az a helyzet, hogy Csáth olyan sok színű (vagy inkább sok árnyalatú a feketén belül?), hogy megunhatatlan és mindig felül múlja önmagát.
A Mesék, amelyek rosszul végződnek engem gyerekkorom kedvencére, Andersen meséire emlékeztet. Valahogy ugyanaz a keserédes, kicsit gyászos hangulat lesz rajtam úrrá olvasás közben, mint amikor hallgattam a meséket (mellesleg a Rendíthetetlen ólomkatona a kedvencem). Nem lehet belőle egyszerre sokat olvasni, nem mondhatom, hogy klasszikus novellás kötet és még nagyon sok mindent nem mondhatok, azt azonban igen, hogy Csáth fenomenális hangulatteremtő. Fantasztikus érzéssel varázsol el minket a nagymama uzsonnájára vagy melegszik együtt szerelemes diákjával a kályha mellett.
Soha nem bánom, ha a történetnek szomorú a vége (ahogy szomorú is lesz). Valahogy rendjén van, hogy így történik, hiszen az életben sem végződne boldogan. A halál, a nyomorúság, a mély, bársonyos és néha rémisztően valós gondolatok, érzések hatalmas intenzitással törnek ránk a sorok közül és az utolsó mondatig rabul ejtenek.
Számomra ezek a történetek sosem lehangolóak, nem taszítanak egy borúsabb napon még mélyebbre, inkább elgondolkoztat, más kapukat nyit meg előttem. Nehéz úgy beszélni a kötetről, hogy ne akarjak visszatérni hozzá. A szereplők, akikkel találkozunk az utazás során, mind olyan emberek, akiket ismerünk. Az új novellák új szereplő is régi ismerősöknek tűnnek. Hogy miért? Mert valósak! Mind a figura, mind a történés. Hús és vér emberek a sorok között, olyan történetekkel, amik ma is megtörténhetnek, akárkivel. Akár velem is, akár holnap is.
