Már jó ideje érdekel a Borgia család, a hamisítatlan olasz történelmet juttatják eszembe, jobban mondva inkább azt, ahogy azt elképzelné az ember a reneszánsz korában. Nem csak az olasz történelemre gyakorolt hatásuk érdemel említést hanem minden bizonnyal kissé kétségbe vonható családi kapcsolataik (itt nem azokra a korabeli pletykákra gondolok, amelyek szerint, hogy Jacopo Sanazzarot idézzem Lucrezia "Sándornak lánya, asszonya és menye volt", hanem a feltételezett mérhetetlen ragaszkodásra és hűségre célzok, ami ezt a családot egyben tartotta, valamint azokra a rejtélyes halálesetekre, cselszövésekre amelyek szétszakították és pusztulásra ítélték az egykor mindenható Borgia-dinasztiát)
Így hát két könyvet is elolvastam a témában, illetve megnéztem a sorozat első évadát (második évad angolul április 8-ától látható) és ez alapján szándékozom elétek tárni a véleményemet az olvasottakról.
Az első könyv, amit elolvastam Maria Bellonci, az olasz középkor és reneszánsz lelkes kutatójának műve. Majd' 700 oldal tömény történelem ez a könyv, sokak számára akár élvezhetetlen lenne, hiszen a történésznő nem regény formájában hozta nyilvánosságra elméleteit a család (legfőképp pedig Lucrezia életéről), hanem, mint Lucrezia életrajza és ezen nagyító lencséjén keresztül vizsgálhatjuk meg a pápai család tetteit. A neves és megbecsült kutatónő több ebben a korban élt család sorsát is felkutatta, mint a d'Esték és a Gonzagák, így úgy gondolom, hitelességét, nem csak történelem tudósi mivolta adja, hanem az is, hogy az említett két korabeli család levéltáraiban kutakodva (és Borgia irányultságú kutatásait ezekkel kiegészítve) a teljes képhez közelít. Több helyen is idézi az itt és a pápai levéltárban illetve egyéb családi levéltárakban tanulmányozott (lelőhelyüket is megadja) levelekből, versekből, valamint olyan leveleket is felkutatott amelyek ugyan szorosan nem kapcsolódnak kutatása tárgyához, de említésszerűen szerepel benne az, amire szüksége van egy hiteles dokumentum kiadásához. Becsülendő Bellonciban az is, hogy amit történelmi bizonyítékokkal nem tud alátámasztani, arról nem állít fel egy általa lehetségesnek vélt elméletet, hanem több valószínű magyarázatot ad, például a méltán megbotránkoztató (szerintem) rosszindulatú pletykára, miszerint Lucrezia Borgia vérfertőző kapcsolatot tartott fent apjával Rodrigoval (VI. Sándor pápa) és idősebb bátyjával Cesareval; a magyarázatok közül azonban egyet sem konkretizál, ami szintén becsülendő, tudományosan értékelendő és a hamis teóriákat bölcsen elkerülő taktika. Tévedéseket magyaráz meg bizonyítékok által, mint amilyen a Cesare és Juan születése körül kialakult dilemma: vajon melyikük az idősebb testvér?
Mindezek mellett az írőnő nem esik bele az amúgy a VI. Sándorra vélhetően jellemző házasságtörések, orgiák és a mindent átható fülledt erotika részletes leírásába, ehelyett inkább egyfajta prűdséggel érezteti, hogy a dolog mind erkölcsileg, mind emberileg elítélendő az ő szemszögéből. Máshol azonban Bellonci véleménye nem süt át a sorok között, szinte a kulturális antropológia területén máig érvényes szemléletmódhoz híven, egyfajta külön kultúraként kezeli a korszakot és a kulturális relativizmus módszertani eszméjéhez folyamodva önmagában értelmezi azt, nem pedig saját értékítéletének fényében vetíti elénk a történéseket.
Nehéz ezt a könyvet olvasni, de nem lehetetlen, csak kellő érdeklődéssel kell hozzáállnunk. Történelem rajongóknak (főleg az olasz reneszánsz szerelmeseinek) nem csak a Borgia-dinasztiáról adhat korhű képet, hanem az akkori politikai és helyenként vallási szituációkról is.
Közvetlenül Bellonci általam nagyon is hitelesnek vélt beszámolója után szinte felfaltam Jeannne Kalogridis A Borgia menyasszony című regényét. Mivel ez regény formában íródott, feldolgozása meglehetősen egyszerűbb, a történet eseménydús, azokat a részeket, melyek Bellonci művében ugyan a teljességre törekvés érdekében szerepelnek, de a regényolvasókat untatná, Kalogridis kihagyja, vagy csak utal rá. Érezhetően forrásként használta fel a Bellonci-féle leírást, annyira érezhetően, hogy Juan holttestének megtalálásakor olyan érzésem támadt, hogy ezt mintha szó szerint olvastam volna már az előzőben. Ennek oka persze az is lehet, hogy a halász vallomása feltehetően hivatalos dokumentum formájában maradt ránk, de kétlem, hogy egy ilyen könnyed regényecske érdekében a pápai levéltár bebocsátást engedélyezett volna írónknak. Meg merem kockáztatni, hogy más forrást nem is nagyon használt hozzá Kalogridis, inkább a képzeletére és a pletykákra hagyatkozott.
Meglehetősen bosszantott, hogy ezek a pletykák (bár nem vagyok sem hívő, sem vallásos) gyakorlatilag szentségtörésnek minősülnek még 500 év távlatából is.
Ezek ellenére a megközelítés tetszett, egyéni színezetet adott a regénynek, hogy végig Aragóniai Sancha (vagy Sancia) szemszögéből élhettem át az eseményeket, attól függetlenül, hogy Sanchát nem tudom ilyen mély érzésű nőként elképzelni, bár még az is előfordulhat, hogy a Borgia menyasszony fikcionált személyisége közelebb áll a valósághoz, mint hinnénk, hisz róla és Jofre Borgiáról kevés információnk maradt fenn. Cesare mérhetetlen szerelmét Sancha irányába szinte hihetetlennek tartom. Sőt tovább megyek, egyenesen kétlem, hogy a nagyravágyó Borgia ivadék ilyen lehetett volna. Tény, hogy az ember lánya a regényt olvasva halálosan beleszeret ebbe a kétes és ambiciózus férfibe és gyötrődhet, hogy ilyen férfi nem létezik széles e világon, de határozottan elutasítom, hogy (érzésem szerint legalábbis) hódításainak kegyetlensége (a nők megerőszakolásától kezdve és más módokon történő meggyalázásán keresztül a változatos formájú és irányultságú gyilkosságokig) akár a legcsekélyebb mértékben is kötődnének Sancha személyéhez, mint egyfajta revans a női nemen a kikosarazott és összetört szívű szerető részéről. Szem előtt kell tartsuk ez esetben, hogy bár Cesare minden bizonnyal mindent megtett azért, hogy elnyerje a katonai rangot (nem riadva vissza semmitől, még öccse meggyilkolásától/meggyilkoltatásától sem), minden bizonnyal rendelkezett azon katonai vérmérséklettel, amely nem csak nagyszerű stratégává és ragyogó főparancsnokká tették (bár nagyszerűsége megkérdőjelezhető abban az értelemben, hogy mennyire lehetett volna egymagában kiemelkedő katona, hiszen a velencei követ nagy igazsága szerint a pápa nélkül három napig se húzta volna a csatatéren), de heves, vérszomjas és vérontásra mindig kész fenevaddá is. Nagyon jól tudjuk, hogy a történelem során nem ő volt az egyetlen aki meglehetős élvezetet talált az ellenség asszonyainak meggyalázásában és az ellenség iszonytató lemészárlásában. Megkockáztatom, hogy egy ilyen vérszomjas személyiség kialakulásához nagyobb mértékben járulhatott hozzá a kezdetekben rákényszerített egyházi pálya, Juan öccse dühítő alkalmatlansága a katonai pályára és apja lenézése.
Meglepett, hogy a regény folyamán Cesaret úgy emlegetik, mint Juan öccsét, holott Bellonci révén ismerhetjük a félreértés körülményeit, a két pápai bullát és a nepotizmust kiküszöbölő cseleket, valamint a könyv elején található családfa is két évvel idősebbnek jelöli Cesaret!
Ha valaki egy jó történelmi fikcióra vágyik, nyílt erotikával és lazább történelmi háttérrel, bátran ajánlom, de azért ne erre a regényre alapozva próbálja meg fitogtatni történelmi tudását!
Bellonci könyvét úgy reklámozzák a napokban, hogy ennek alapján készítették a The Borgias (magyarul Borgiák néven fut), amúgy élvezetes sorozatot. Ez nagy hiba, hiszen távolabb már nem is állhatna Belloncitól ez a fajta adaptáció. Inkább keveréke a két író könyvének és a forgatókönyvírók fantáziájának. Belloncitól javarészt a történelmi részek hitelessége származik, a kapcsolatok szövevényes hálóját pedig Kalogridistől kölcsönözték, itt-ott egy kis költői szabadsággal. Az első évadot magyarul néztem végig, de amikor belenéztem angolul, elhűltem. Magyar hanggal sokkal élvezetesebb, angolul monotonnak, érzelemmentesnek tűnik, attól függetlenül, hogy a szereposztás nagyon jó: Jeremy Irons nagyon jó Sándor pápa (bár ezen ki lepődik meg, ha Jeremy Irons-ról van szó?), a szép nők szépek (egy-két kivétellel azért) és azt hiszem megfelelően megbotránkoztató az erkölcstelenség is, amit színre vittek. Azonban zavaró volt számomra, hogy A katedrálisból készült sorozatban William-et alakító David Oaks ennyire be lett skatulyázva. Nem mást alakít, mint Juan-t, így jelleme csak kis mértékben tér el William-től.
A díszletek szépen kidolgozottak, a ruhák pedig gyönyörűek. A Trevor Morris által jegyzett OST pedig egyszerűen csodálatos, az én agyamat mindenképpen relaxálja és nagyon élvezetes volt a két témához kapcsolódó könyv olvasása közben hallgatni.
Ezt a sorozatot is, mint A katedrálist ajánlom figyelmetekbe lazításképpen, de a Kalogridis könyvnél lévő felhívás itt is érvényes, ne ebből akarjatok történelmi tudást szerezni!
Nagyon kellemes szórakozást kívánok mindenkinek!
