Be kell valljam, egyike azoknak a történeteknek, amiket előbb ismertem meg filmből, mint könyvből és azt kell mondjam, hogy a forgatókönyvírók mély tiszteletemet érdemelték ki (nem kevésbé Edward Norton).
Nem mondhatom, hogy végérvényesen csalódtam a regényben. Összességében élveztem, de a Walter halála utáni epizódokat túl erőltetettnek, spirituálisnak találtam. Hiányoltam a történetből a férj munkásságát és sokat emlegetett, ám jól rejtegetett gyengédségéről tanúbizonyságot tevő mozzanatokat. Ami egy hangyányit idegesített (nem tudom, hogy eredetiben is így hangzott volna vagy a fordító szegényes szókincsének tudható-e be) az a "sajátságos" szó ismételgetése, gyakorlatilag minden második mozdulat vagy jellemvonás sajátságos értékelést kapott, ami időnként értelmetlenné tette magát az ábrázolni kívánt dolgot.
Persze le a kalappal Maugham előtt, ilyen mélységekbe menni a női lélek bugyraiba nem mindennapi dolog, és meglehetősen jól sikerült, attól függetlenül, hogy Kitty Fane helyenként idegesítőbb főhős mint Austen Emmája. Kitty jellemfejlődése predesztinálva volt egy ilyen sekélyes jellem megalkotásával, de úgy érzem, ezt kevésbé romantikus, kevésbé elcsépelt képekkel is meg lehetett volna tenni (amit amúgy a filmben szerintem nagyszerűen megoldottak egy jelenetben).
Mindenesetre ajánlom mindenkinek, aki egy kesernyés, megható történetre vágyik és meleg szívvel ajánlom a filmet is!
