Mazsolázó

 Kezdjük ott talán, hogy bár jó a magyar cím, találó, de cseppet snassz. Az angol cím - The pillars of the Earth - sokkal hangzatosabb és árnyaltabb, bár szó szerinti fordításban valószínűleg nem tetszene. 

Felmerült bennem a kérdés, vajon Follett tisztában van-e azzal, hogy gyakorlatilag plagizálta saját magát amikor megírta a folytatást, ami speciel nekem jobban tetszett, de akkor se tudtam nem észre venni, hogy Ralph Fitzgerald és William Hamleigh gyakorlatilag egy és ugyanaz a karakter, míg János elvándorlása Santiagon keresztül Toledoba kísértetiesen hasonlít Merthin olaszországi "tanulmányútjára". Aliena és Caris sem különbözik sokban, a rokoni kapcsolat hiányának ellenére sem, bár Caris szerintem sokkal talpra esettebb és jobban kedveltem mint a már végletekig önfeláldozó Lady Alienát. 

Elég szkeptikusan álltam hozzá a regényhez, mert korábban már próbáltam olvasni, de mindig csak az első rész végéig jutottam, oda is csak lassan. Legnagyobb hibája a regénynek, hogy lassan indul, ellentétben folytatásával ami ugyebár rögtön összekapcsolja az összes szereplőnket Gwenda templomi lopásával. Egy ideig idegesített, hogy Tamás (a majdani építőmester) annyira megszállottja a katedrális építésnek, de szerencsére elmúltak a fenntartásaim és fokozatosan felvettem a ritmust.

Azon is elgondolkodtam, hogy esetleg az író a regényein keresztül éli ki elfojtott perverz képzelődéseit. Kicsit abszurdnak tűnik, de engem már-már taszított, amilyen részletesen és testnedvekben tocsogva leírja egy-két leányzó megerőszakolását, javarészt William által. Abban az esetben viszont, ha az volt a célja, hogy elborzadjak ettől az embertől akkor igen jó munkát végzett. Szeretném az utolsót hinni. 

János mindvégig szimpatikus, csak úgy, mint Merthin. Ettől függetlenül, személyes sérelemnek vettem amikor Toledoban megkívánta Aishát. Aleina már keményebb dió volt. Kis időre volt szükségem, hogy megkedveljem, talán az arroganciája és a gőgje miatt, de ez a véleményem se tartott sokáig hála az égnek. 

Mindent összevetve tetszett, nem annyira, mint Az idők végezetéig, de maradandó élmény ez is. Felhívnám figyelmeteket, hogy a filmadaptáció szeptember elsejétől a TV2-n lesz látható négy részben. Ennek alkalmából egy különleges poszttal fogok jelentkezni a szokásoktól eltérően. Remélem élvezhető lesz a film is, az elolvasott kritikák alapján kissé eltér a könyvtől, de élvezhető és izgalmas. 

Kellemes időtöltést kívánok mindenkinek!

Nem, a cím nem túlzás, tényleg életem legnagyobb élménye volt elolvasni ezt a könyvet. Meghaladja az 1000 oldalt és az 1 kilót, és mégse volt kedvem letenni. Minden oldal eseménydús, jól indul és gördülékenyen halad tovább. Néha már összefolytak a szemem előtt a betűk, de annyira olvastatta magát, és annyira érdekelt a következő lépés, hogy volt, hogy a könyv felett aludtam el, de az izgalomtól 5 perc múlva felébredtem és ott folytattam ahol abbahagytam. 

A szereplők nagyon jól megálmodottak, bár kicsit inkább romantikába hajlóan csak feketék vagy csak fehérek, két főszereplőnk, Caris és Merthin viszont komplexebb. Ezt a kis hiányosságot azonban elnézhetjük, tekintettel a terjedelemre és a mű általában vett komplexitására. Ilyen magával ragadó szereplőkkel még sose találkoztam. Bevallom derekasan, én sírtam Caris helyett is eleget, örültem amikor meghalt Merthin firenzei felesége és majd kiugrottam a bőrömből, amikor hősnőnk végre kilépett az apácarendből. Néha azon is rajta kaptam magam, hogy együtt áskálódom és tervezgetek velük és ez nagyon felelmelő érzés volt. Komolyan úgy éreztem, mintha én is ott lennék Kingsbridge-ben. 

Történetünk a 100 éves háború előzményeit és magát a háborút is felöleli, ám maga a történelem inkább háttérként jelenik meg, bár egy-két helyen előtérbe is kerül. Meglepően konstatáltam, hogy még ezek a részek sem unalmasak. Igaz, ami igaz, kicsit lelassultam a háborús jeleneteknél, de ugyanúgy élveztem, hiszen Caris-szal együtt járhattam végig a csatatérré változott Franciaországot.

A katedrálishoz hasonlóan elég bőséges információ áll rendelkezésünkre az építészetről, és a technikai fejelményekről, de hála az égnek a várakozásaimmal ellentétben nem szárazan, inkább művészi szempontból prezentáltak ezek a részek. Igaz, nem értettem meg mindent a zsargonból, de ez legyen a legkevesebb, és ráadásul majdnem mindig meg is magyarázza (főleg Merthin) újszerű ötleteit, újításait és ezeket szembe állítva a régi, hagyományos technikával, még a laikusok számára nehezen átlátható, bonyolultabb építészeti módszerek is logikusnak és egyszerűnek tűnnek. 

Ami nélkül ez a regény nem lehetett volna az ami, az két női főszereplőnk: Caris és Gwenda. Abban az időben ugyebár nőből két fajta létezett: a feleség és az apáca. Caris azonban inkább egy mai nőre hasonlít. Már-már feminista, egyértelműen karrierista, de hála összetett jellemének örökös vívódásban találjuk szerelme és hivatása, a gyógyítás közt. És amiért külön hálás vagyok: végre egy nem idegesítően tudálékos, hanem gyakorlatias, tapasztalataiból tanuló okos nő az irodalomban! 
Gwenda céljait tekintve Caris ellentéte, mégis jó barátnők. Feleség és anya, gondolatait férjének és családjának boldogulása foglalja le, igazi anyatigris. Parasztasszony létére azonban furfangos és könnyen átlátja a helyzetet. 
Nem akarok abba belekötni, hogy az 1330/60-as évek környékén nagy valószínűséggel ilyen nők nem élhettek, mert szeretném azt hinni, hogy igen is voltak már akkor is ilyen karakán, egyenes jellemű nők a társadalomban, még akkor is ha nem örvendtek akkora tiszteletnek és szeretetnek, mint hősnőink. 
Persze mit érnénk szőke herceg nélkül, aki esetünkben vörös : Merthin. Lecsúszott lovag idősebb fia, aki csenevész termete miatt inkább ácsinasnak adnak szülei. A fiú rettentő tehetséges, ami hamar megmutatkozik és nem kevés konfliktushoz vezet közte és tehetségtelen, gerinctelen és legfőképp kontár mestere közt. Pályáját mégis el tudja indítani egy nagyszerű híddal, majd több tapasztalatot szerez Firentében (és nagy szomorúságunkra családot, miután Carist boszorkányság vádjával elítélik de apácának áll, hogy megmeneküljön a haláltól), ahonnan a pestis túlélőjeként visszatér kislányával együtt Kingsbridge-be. Életcélja Anglia legmagasabb tornyát megépíteni. Tartottam tőle, hogy nagyon sok szó fog a téma körül forogni, de hála az égnek nem történt meg (ez amúgy idegesített a Katedrálisban, hogy folyton a katedrális építés körül megy a nyavalygás). Szimpatikus (mert ugye melyik nőnek ne lenne az) rendíthetetlen szerelme Caris iránt, de emellett szerencsére szorult belé annyi realitás, hogy belássa szüksége van a rendes családi életre és viszonzott érzelmekre. 

Szándékosan nem írtam le cselekményt, csak szórtam a morzsákat és nagyon a lényegre szorítkoztam. Ha valaki egy csodálatos, szó szerint elragadó könyvre vágyik, vegye ezt kézbe, az élmény, a katarzis garantált! 

Kate leukémiás. Anna pedig azért született, hogy megmentse őt. Kiskora óta donora nővérének, de egyszer csak betelik a pohár. Mindenkinek. Anna veszi a bátorságot és 13 éves kora ellenére bíróság elé viszi az ügyet. A család a széthullás szélén, Kate veséi pedig leállnak. Anna nyeri a pert, a sors azonban közbe szól egy kisbusz képében. 

Elgondolkodtató, hogy van -e ahhoz bárkinek is joga, hogy még a legjobb szándék által vezéreltetve is, de átvegye testünk felett az uralmat? Létezik-e az az állapot amikor már kívánjuk a halált és mit érzünk ha mégis kicsusszanunk a karmai közül? Mit tennénk ha a mi gyermekünk haldokolna és egyetlen esélye az életre a testvére szerveiben lakozna? Vagy milyen lenne 13 évesen szembesülnünk azzal, hogy életmentők vagy gyilkosok lehetünk? 

Nehéz kérdések és a rájuk adott válasz sosem egyértelmű. Még kimondani is nehéz, hogy azt kívánjuk, valaki bárcsak meghalna, hogy mi normális, teljes értéket élhessünk és mégis szeretnénk ha velünk maradna. 

Te mit tennél?

Kellemes időtöltést kívánok!

 Három nő. Virginia, Laura és Clarissa. Életük egy napban. Összefűzi őket egy könyv és egy csók. 

Virginia Woolf híres írónő (ahogy azt már eddig is tudtuk) írói válságban és depresszióban szenved egy kis ideg összeroppanással fűszerezve.Egy nap felébredve azonban még ezek sem állják útját zsenialitásának és neki áll, hogy megírja egyik legnagyobb regényét.

Laura Brown háziasszony, férje szerencsésen hazatért a háborúból, van egy gyönyörű kisfia, Richie és épp úton van kislánya is. Valami mégsem illik a képbe. Maga Laura. Anyaként és feleségként, minta háziasszonyként helytállni ennek a könyvmoly nőnek nagyon is nehéz. Olyan kérdések fogalmazódnak meg benne amit félünk bevallani magunknak, amivel nem akarunk szembesülni. 

Clarissa Vaughan a Woolf-regény jelenkori megtestesítője, egy mai Mrs. Dalloway. Becenevét is róla kapja briliáns költő barátjától, Richardtól, aki költői életműdíjat kapott és az AIDS áldozata.

A három nő története különbözik és mégis egy. Nem tudok külön cselekményszálat, külön mozzanatot kiemelni belőle, mert ezek a nők együtt léteznek. Hogy mi, vagy ki a kapocs köztük és miért olyan olvasható és lebilincselő az amúgy nem éppen mozgalmas történetük, arra jöjjön rá maga az olvasó. 

Nem ajánlom mindenkinek, hangulat kell hozzá, nekem csak második neki futásra sikeredett. Pár részlet még érdekelt volna például Clarissa fiatalkorából, de összességében és a maga nemében, ez így volt jó, ahogy volt.

Jó szórakozást a továbbiakban mindenkinek!

 - Ez egy punci! - konstatálta öcsém és párom is a könyv borítójára nézve (mert ugye kinyitni smafu). Egész jó meglátás, gondoltam magamban. Igazi csajos könyv, lesír róla. Divatos pink színben pompázik, szolid virágmintával a rombusz alakban kivágott külső papír borítón. Vastagságától, kemény borítójától és rendes kötésétől eltekintve akár strandkönyvnek is beillene, olyannyira rikít a polcon. Miért más mégis (a borítást a kötést és a vastagságot leszámítva)? Nos ez a könyv rólunk szól, mindenkinek. 

Lehetne felvilágosító könyv, terhes tájékoztató, antropológiai tanulmány, nőgyógyászati kézikönyv. De nem. Egyveleg. Igényes konzum iromány a tudni és ismerni vágyóknak, azoknak, akik fel akarnak készülni és azoknak, akiket lenyűgöz a női szexualitás, a vagina, a szülés és a szoptatás, valamint az ezekhez a téma körökhöz kapcsolódó kutatások, mítoszok és rituálék.

Érdekesen írnia  szexről és az azt övező kulturális, fiziológiai és emocionális tényezőkről nem nehéz. De élvezetesen írni, már-már tehetség. Hasznosnak tartanám, ha minden háztartásban lenne egy példány és nem csak a női közönség forgatná karmai közt, hanem az erősebb nem képviselői is rávetemednének. Köznapi, érthető, de sosem vulgáris, sosem közönséges. Még egy csepp humor is vegyül bele, a témát jégkorszakba taszító jeget megtörendő. Üzenete mindkét fél számára örök érvényű: egészségünk, saját jól felfogott érdekünk és nem utolsó sorban élvezetünk érdekében ismerjük meg a női nemi szervet, a női testet, funkcióit és szépségeit! 

Kicsit meghökkentő lehet egy ilyen könyvet metrón, buszon olvasni, de azt kell mondjam még ez se zavar, annyira lenyűgöz, és legszívesebben mutogatnám a rajzot a sperma útjáról a petevezetékig,ahogy azt még sosem láthattuk (persze nem teszem). Egyike azoknak a ritka könyveknek, amelyeknek nem szeretném ha vége lenne, eltekintve attól az aprócska ténytől, hogy mégis csak a vagináról van szó!

Egy biztos, ez a könyv mindenkinek hasznos lehet. Garantálom. Ja, és jó hír készül a férfi változat is! 

Jó szórakozást! ;)

 15 éves gyerekeket egy kilakoltatott szigetre bezárni és azzal a feladattal megbízni, hogy mészárolják le egymást, nőiesen fogalmazva is brutális. Nincs bizalom, nincs összefogás. Egyedül vagy és az anno népszerű Hegylakóhoz hasonlóan, itt is csak egy maradhat. 

Miért élvezhető mégis az alternatív keleti országban játszódó agyba főbe gyilkolászás? Nos, főszereplőink szerethetőek (már csak azért is, mert nem akarnak belemenni a játékba). Súja, Noriko és Kavada mind különböző háttérrel rendelkeznek, mégis együtt, egymás életéért küzdenek a szigeten. 

Derekasan megvallva, nekem az olyan egyértelműen negatív szereplők is lenyűgözőnek tűntek, mint Kirijama Kazuo és Szóma Micuko. Azt hiszem, soha nem találkoztam sehol ennyire hideg, számító és  kvázi elpusztíthatatlan személyekkel olvasmányaim során. Már-már kicsit irreálisnak is tűnnek. 

Másrészt azért is nem leszünk rosszul a madarak falta holttestek és a baseball ütővel szétcsépelt fej képzeletbeli látványától, mert tárgyilagosan vannak bemutatva. Nem igazán értem, hogy az elmebetegség egyértelmű tünetei nélkül, hogy írhat valaki ekkora lelki nyugalommal széttrancsírozott tinédzserekről, a sikere viszont vitathatatlan. 

Ajánlom-e? Jó képzelőerővel, erős gyomorral és egy egészséges perverzitással mindenkinek aki elmúlt 16. 

Jó szórakozást kívánok!

1600. Blackthorne rosszabbkor nem is kerülhetett volna Nipponba. Két éve véres polgárháborúk dúlnak a szigeteken a katonai diktátori címért. Mindenki mindenkinek ellensége, a bizalom fogalma nem létezik. A hajós mégis átvészeli megpróbáltatásait, kivívja magának a környezetében élő japánok tiszteletét, szerelembe esik, elveszti szerelmét, szamurájjá válik... Két vaskos kötetnyi izgalmat él át hősünk a távoli szigeteken és közben olyan közelségből tapasztalhat meg egy, az övétől merőben eltérő kultúrát, ami minden antropológusok álma.

A könyv azért tartozik egyik nagy kedvenceim közé, mert regényes, könnyen követhető a történelmi szál is, nincsenek üres járatok, és tényleg olyan betekintést enged a japán kultúrába, amit jobban már csak első kézből tapasztalhatnánk. 

Lenyűgöző, hogy kisebb csúsztatásokkal, de kiérdemelhetné a szigorú értelemben vett történelmi regény titulusát is, hiszen mind Blackthorne, mind Toranaga valós személyek voltak. Will Adams (Blackthorne) volt az első angol Japán területén, míg Tokugava (Toranaga) segítette ki Japánt a feudális anarchiából és alapozta meg belső békéjét huzamosabb időre. 

Magával ragadó, tanító regényt tarthattok a kezetekben, ha ezt olvassátok. Korhatárra való tekintet nélkül merem ajánlani figyelmetekbe.

Kellemes olvasást kívánok!

Ki ne szeretné a csokoládét, de mi a helyzet a Csokoládéval? Gombóc Artúr nyomán szabadon, nincs különbség. A csokoládé, legyen az bármilyen is, keserű és édes egyszerre, lassan majszolva, minden apró falatkáját kiélvezve a legfinomabb. Joanne Harris nagy csoki imádó lehet, mert olyan fanyar édességgel mesél, mesterien megszórva a történetet egy csipetke cukorral és egy leheletnyi keserű mandulával.

Történetünk egy lassú, az idő kerekei közt megrekedt francia falucskában játszódik, de ne bánjuk! Lansquenet-sous-Tannes a legjobb hely arra, hogy elrejtőzzünk, elvonuljunk a világ elől és tisztába kerüljünk magunkkal. Majd tovább álljunk az északi széllel. Lehet, hogy később ezért térünk ide vissza nem egyszer az írónővel karöltve. 

Harris-nek sajátos stílusa van, nem csak fekete és nem csak fehér. Felvonultatja előttünk a szürke valaha ismert összes árnyalatát, ezzel szerethetővé teszi szereplőit, vagy így vagy úgy. A magával ragadó írásmódnak köszönhetően együtt szenvedjük végig az erőszakot Josephine-nel, együtt szabadulunk fel vele, Vianne-nal tiltakozunk a szerelem ellen és menekülünk újból az ismeretlenbe, hogy aztán máshol, máskor (Csokoládécipő) magára találjon egy régi szerelemben. 

Harris minden könyvét ajánlom, a csavaros fordulatokért, a megható pillanatokért és a csodás mogyorós trüffelek nyújtotta már-már kéjes élvezetért.

Kellemes olvasást kívánok!

Nem vagyok az "egy olvasótól egyszerre mindent elolvasok" híve, itt mégis kivételt tettem. Az a helyzet, hogy Csáth olyan sok színű (vagy inkább sok árnyalatú a feketén belül?), hogy megunhatatlan és mindig felül múlja önmagát.

A Mesék, amelyek rosszul végződnek engem gyerekkorom kedvencére, Andersen meséire emlékeztet. Valahogy ugyanaz a keserédes, kicsit gyászos hangulat lesz rajtam úrrá olvasás közben, mint amikor hallgattam a meséket (mellesleg a Rendíthetetlen ólomkatona a kedvencem). Nem lehet belőle egyszerre sokat olvasni, nem mondhatom, hogy klasszikus novellás kötet és még nagyon sok mindent nem mondhatok, azt azonban igen, hogy Csáth fenomenális hangulatteremtő. Fantasztikus érzéssel varázsol el minket a nagymama uzsonnájára vagy melegszik együtt szerelemes diákjával a kályha mellett. 

Soha nem bánom, ha a történetnek szomorú a vége (ahogy szomorú is lesz). Valahogy rendjén van, hogy így történik, hiszen az életben sem végződne boldogan. A halál, a nyomorúság, a mély, bársonyos és néha rémisztően valós gondolatok, érzések hatalmas intenzitással törnek ránk a sorok közül és az utolsó mondatig rabul ejtenek.

Számomra ezek a történetek sosem lehangolóak, nem taszítanak egy borúsabb napon még mélyebbre, inkább elgondolkoztat, más kapukat nyit meg előttem. Nehéz úgy beszélni a kötetről, hogy ne akarjak visszatérni hozzá. A szereplők, akikkel találkozunk az utazás során, mind olyan emberek, akiket ismerünk. Az új novellák új szereplő is régi ismerősöknek tűnnek. Hogy miért? Mert valósak! Mind a figura, mind a történés. Hús és vér emberek a sorok között, olyan történetekkel, amik ma is megtörténhetnek, akárkivel. Akár velem is, akár holnap is. 

Kellemes olvasást kívánok!

Érdekes volt. Sajnos nem telik most többre. Attól függetlenül, hogy szépirodalomnak soroljuk (bár szerintem csak a nyelvezet miatt), inkább hasonlított egy folyóiratból kimásolt részlethez, ami amúgy az akkori szakmát tekintve igen korrekt!

Szívesen olvastam volna még esettanulmányokat, és kevesebb fejtegetést a pszichózisok fajtáiról és kialakulásáról, pláne, hogy a akkori elméletek a maiakhoz képest igen csak elavultak, de örömmel vettem, hogy középszintű pszichológiai előképzettséggel is érthető részleteket fedezhettem fel. 

Bátran ajánlom a latin tudással és egészségügyi előképzettséggel nem rendelkezőknek is, hiszen a kötet végében szószedettel kedveskednek az olvasónak a könnyebb érthetőség szellemében. Díjaztam, hogy elenyésző helyesírási hibára akadtam (ami mellesleg nagyon zavaró az újabb kiadású könyvekben, hogy gyakorlatilag hemzsegnek a helyesírási hibáktól). 

Az a groteszk, kicsavart látásmód,ami Csáthra jellemző, nem fedezhető fel, íróként tárgyilagos marad (tekintve, hogy itt más minőségben szerepel) és kezeltjeit hagyja beszélni maga helyett, ami néhol igencsak megrendítő, de szerfelett hatásos. Hatásosabb, mintha csak leírta volna az esetet saját szavaival, vagy irodalmilag megszépítette volna. 

Mindenkinek, akit lebilincsel a pszichológia és a pszichiátria világa, és nem fél ténylegesen szembesülni azok meztelen valójával.

Kellemes olvasást kívánok!

Nagyon vártam már ezt a könyvet, nem csak azért mert botránykönyvvé nőtte ki magát (bár nem igazán értem miért, amikor jelenlegi pápánkat csak dicséri), hanem mert már sokat emlegetett rajongásomat élhettem ki általa a történelem és intrika iránt.

A szerző páros tagjai nagyon jól elegyítik szakterületüket (zenetörténet és filológia). Történetük nem már, mint egy római Scherlock sztori, de még is más, mégis több. Élethűen felvonultatják a kor (1683) jellegzetes szereplőit, mind a közéletben, mind politikában és vallásban (nem mintha a kettő nagyon elkülönülne egymástól ebben az időben) Betekintést nyújtanak a római alvilágba (szó szerint) és a magasba rántanak, egészen a Colosseum tetejéig.

Amikor már azt hinné az ember, hogy lenyugodhat, nem sokára vége az izgalmaknak, a briliáns szerző páros az orrunkra koppint, és addig sugalmazott tényekre világít rá.

Kicsit hosszadalmas volt olvasni, de csak mert elég apró betűkkel íródott és sűrűn. Ha egy óra után nem tartottam szünetet beleszédültem, de sajnáltam letenni és alig várom, hogy kezembe kerüljön a többi rész is.

Rejtély vadászok figyelmébe ajánlom.

Kellemes olvasást kívánok!

Uris szerintem egyik legjobb regénye. El se tudom képzelni, hogy megírásához mennyi kutató munkára lehetett szükség, az azonban biztos, hogy megérte.

Hogy miért az egyik legjobb? Bevallom derekasan, megrendültem tőle, napokig más könyvet a kezembe nem tudtam venni. Egy kisebb fajta űr támadt bennem, úgy éreztem, nem találhatok még egy olyan regényt, ami hasonlóan katartikus élménnyel szolgálhatna (ezt azóta is tartom). 

Fantasztikus, karizmatikus karakterek feszülnek egymásnak, tele van feszültséggel, történelemmel, és kultúrával. Úgy érzem ez a könyv segített közelebb kerülni a muzulmán hithez, életmódhoz és szokásokhoz és ezt különösképp értékelem. 

Sokáig úgy éreztem, hogy nem kedvelem az arab család tagjait, de hányattatott sorsuk és a merőben más szemszög lassacskán betekintést engedett zárkózott, szenvedélyes jellemükbe. Nem szégyellem bevallani, hogy Nadát és Ibrahim hadzsit még meg is sirattam. 

Örülök, hogy egy ilyen tapasztalattal gazdagodhattam, hiszen eddig csak a zsidó szemszögből láthattam a történéseket. Mindenképpen ajánlanám azoknak, akik nem szeretnek csak feketében vagy csak fehérben látni, akik számára a tettek miértjének megértése is fontos, még akkor is ha egy akkora szakadék tátong köztünk, mint amekkora.

Kellemes olvasást kívánok!

Eve Enslert fizikailag és szexuálisan is bántalmazta az apja. Azt gondolhatnánk: Na és? Millió számra történik ilyesmi naponta szerte a világban, senkit nem érdekel, szemet hunyunk felette, ha nem látjuk, nem létezik!

Eve Enslert ez és még valószínűleg sok más dolog ösztönözte arra, hogy egy olyan mozgalmat indítson el, aminek minden nő akarva, vagy akaratlanul is, születése óta tagja. Minket egy tulajdonság tart össze, egy áldás, mégpedig a VAGINA. 

Na tessék, kimondtam. Beleremegett talán a Föld? Nem vettem észre. Eve pontosan azt szeretné, ha nem is történne ez meg, mégis megkapja legbecsesebb szervünk a neki kijáró és méltán kiérdemelt tiszteletet. Eve rávilágít, hogy a lábunk közt rejtőző hús, nem csak hús, hanem lényegében mi magunk, egy kapu, ami által közelebb kerülhetünk saját magunkhoz. Kötelességünk (mind egészségünk, mind pedig magabiztosságunk és önbecsülésünk érdekében) ismernünk, tisztelnünk, de legfőképp szeretnünk a vaginát.

Aki elkezdi olvasni a könyvet, előbb talán vívódik: Szabad ezt nekem olvasni? Nem fognak ezért hülyének nézni? Én úgy gondolom nem. Miért kéne szégyellni azt ami van, ami érdekel. Ugyanakkor rájövünk arra is,hogy becsapós a cím. A könyv nem a vagináról szól. Rólam szól és Rólad szól, rólunk szól nőkről. Azokról szól akiket megerőszakoltak, akiket bántottak, akiket megfosztottak a tisztaságuktól, erényüktől, azokról szól akik mindezeket nem élték át, de felvállalják, hogy nők. És élvezik! Eve (bárhogy próbálom nem tudom máshogy hívni, nem visz rá a lélek) megtanít nőként élni, nem azzal, hogy megmutatja, hogy kell élned a  nőiességeddel. Valahogy egész máshogy, egy olyan bensőséges hangon, ami csak Hozzád szól és mindenkihez egyenként, személy szerint, aki elolvassa. Mind megtaláljuk benne önmagunkat. 

Hogy kinek ajánlom? Minden nőnek, korhatár nélkül, és igen minden férfinak is.

Kellemes olvasást kívánok!

 Alapvetően szeretem a történelmi regénybe szőtt intrikákat, mint az Elátkozott királyok is. A Hárem inkább intrika és szex, mint történelem, de tetszett. Néha kicsit vontatottá vált, de amúgy regényes, olvastatja magát. Ebben valószínűleg az is közrejátszik, hogy végképp nem tudni, hogy Hürrem (A nevető) mit és kin keresztül kíván elkövetni. 

Ha jól emlékszem két helyen felfordult a gyomrom (kasztrálás és Szelim sahzade aberrált szexuális szokásának leírása), de ha úgy vesszük, hogy milyen élethű az ábrázolás és milyen hangulatot teremt, páratlannak is nevezhetjük.

Nem lett a kedvencem, de sokat tanulhattam a török kultúráról, keveset az államszerkezetről, de minden info hasznos és érdekes volt. A történet szaftos, mindenféle testnedvben tocsogós, kulturális mozzanatokban elég gazdag, egy szóval élvezhető. 

16 éven felül ajánlanám :) 

Kellemes olvasást kívánok!

Be kell valljam, egyike azoknak a történeteknek, amiket előbb ismertem meg filmből, mint könyvből és azt kell mondjam, hogy a forgatókönyvírók mély tiszteletemet érdemelték ki (nem kevésbé Edward Norton). 

Nem mondhatom, hogy végérvényesen csalódtam a regényben. Összességében élveztem, de a Walter halála utáni epizódokat túl erőltetettnek, spirituálisnak találtam. Hiányoltam a történetből a férj munkásságát és sokat emlegetett, ám jól rejtegetett gyengédségéről tanúbizonyságot tevő mozzanatokat. Ami egy hangyányit idegesített (nem tudom, hogy eredetiben is így hangzott volna vagy a fordító szegényes szókincsének tudható-e be) az a "sajátságos" szó ismételgetése, gyakorlatilag minden második mozdulat vagy jellemvonás sajátságos értékelést kapott, ami időnként értelmetlenné tette magát az ábrázolni kívánt dolgot.

Persze le a kalappal Maugham előtt, ilyen mélységekbe menni a női lélek bugyraiba nem mindennapi dolog, és meglehetősen jól sikerült, attól függetlenül, hogy Kitty Fane helyenként idegesítőbb főhős mint Austen Emmája. Kitty jellemfejlődése predesztinálva volt egy ilyen sekélyes jellem megalkotásával, de úgy érzem, ezt kevésbé romantikus, kevésbé elcsépelt képekkel is meg lehetett volna tenni (amit amúgy a filmben szerintem nagyszerűen megoldottak egy jelenetben).

Mindenesetre ajánlom mindenkinek, aki egy kesernyés, megható történetre vágyik és meleg szívvel ajánlom a filmet is! 

Kellemes olvasást kívánok!

KEDVES LEENDŐ OLVASÓK!

A blog hamarosan elindul, ez már biztos, csak győzzem teljesíteni a vizsgaidőszakot!

Addig is kellemes olvasást és szép időt kívánok mindenkinek!

LUCY!